Végek és kezdetek

Elolvastam a tavalyi évbúcsúztató blogbejegyzésemet. Lám-lám, mire nem jó egy ostoba internetes blog. Sok dologra nem emlékeztem 2009-ből. Valójában szinte semmire sem emlékeztem 2009-ből, ami megdöbbentő, hiszen csak történnek dolgok az emberrel 365 napon keresztül, nem? Valóban történtek.

Idén viszont felgyorsult szinte minden. Az élet amúgy is gyorsuló tendenciát mutat egy ideje (néhány éve), gyanítom, az évek múlásával gyorsul fel a minket körülvevő világ. Rádöbbenünk, hogy fiatalodni már nem fogunk, rájövünk arra, hogy elsuhannak a percek, elillannak az ujjaink között, mi pedig… mi pedig nehezen és lassan változunk, lemaradunk, lelassulunk, kapaszkodni próbálunk, de…

Persze, az élet gondoskodik. Az ellenállást úgy töri meg, hogy a legjobban fájjon. Különben miből tanulnánk?

Hatalmas pofont kapott az egóm idén. Még most is sajog az arcom, jó kérdés, mikorra dolgozom fel. Remélem, hamarosan…

Aztán… voltam Angliában kétszer is. Egyszer barátnőkkel és családdal, aztán egy kedvenc énekesem miatt. Mindkét út maradandó hatással volt rám, kőkemény egó-csata zajlott első, és második körben is. Nem tudom, hol feszültünk egymásnak jobban, a kis egó-lények… Ugyanakkor mindkét útról fantasztikus élményekkel is tértem haza. Hasznos tanításokkal.

Idén, úgy érzem, családom egyes tagjaival kezdett javulni a kapcsolatom. Csodaszép ajándékokat kaptam. Őrzöm őket a szívemben.

Szintén idén úgy döntöttünk a kedvesemmel, hogy összeházasodunk. Tíz éve ismerjük egymást. Tíz év… mintha tegnap lett volna.

Életemben először láthattam Írországot. Túlzás nélkül mondom, a leggyönyörűbb hely, ahol valaha jártam. Remélem, nem utoljára!

Láttam a “Berlin fölött az ég” című csodát. Végre. Leírhatatlanul gyönyörű. Nekem szólt…

Rájöttem, hogy a barátság nem mindig papsajt…

Sok csodálatos ember vesz körül, hálás vagyok, hogy ismerhetem őket. Felemelnek, tanítanak, segítenek, szeretnek. Régiek és újak.

Búcsút mondtam sok mindennek idén. Ahogyan az írói stílusomat (?) pallérozom, úgy vágok el olyan szálakat, melyek sehova sem vezetnek. Ragaszkodó személy vagyok, tudja rólam, aki ismer. De mindennek van határa… ezért mondtam, hogy pofozgat az élet, ahogy kell. Elköszöntem személyektől, nagyon soktól… elköszöntem kitalált szereplőimtől… félretettem történeteket, félretettem a hiúságomat, bezártam súlyos ajtókat. Csend lett. Fájó csend. De a fájdalom egyre jobban enyhül.

Idén először számomra fontos szavakat mondtak rólam számomra fontos személyek. Alázat, igen. De néha kell, hogy értékelve legyünk. Hogy tovább tudjunk lépni.

Látónál jártam, válaszokat kaptam. Micsoda válaszokat… csodálatos, ahogyan keresünk, és találunk.

Idén is megvilágosodtam. Az írás, nekem ez a minden. Nem azért, mert olyan fontos megállapításokat tennék, vagy mert írott bölcsességem nélkül bután halna meg bárki. Hanem mert rájöttem, hogy a hőn vágyott csend, a kérdezz-felelek kapcsolat az Istennel és a Világegyetemmel nálam az írás kapcsán jöhet létre. Csakis ott. Évek tapasztalata és élményei alapján bizonyossággal állíthatom ezt. Számomra az írás jelenti az imát, a meditációt.

Nem fogok hallgatni senkire. Senki bíztatása nem kell, nem kell vállveregetés, nem kell dícséret. Egyesegyedül a belső hangom véleményére kell hallgatnom. Soha többet senki kedvéért nem teszek meg semmit, amire valójában a szívem nemet mondana. Keményen hangzik, de inkább feszítsenek keresztre százszor, mint én saját magamat. Az sokkal rosszabb.

Itt vagyok 2011 küszöbén… kevesebben vannak körülöttem, mint egy éve, ennek ellenére gazdagabbnak érzem magam. Erősebbnek. Olyannak, aki tud nemet mondani. Akkor is, ha az valakinek rosszul esik. Voltam egyedül, nehéz volt, de meg kellett történnie. Nem csecsemő vagyok már, akinek a pelenkáját ki kell cserélni. A bűzt most már nekem kell elviselnem, döntéseim következményeivel nekem kell számolnom.

Nehéz év volt, harcos év volt, fájdalmas év volt.

Varázslatos év volt.

4 Comments

  1. Lory
    Posted January 1, 2011 at 3:01 am | Permalink

    (((HUUUUG))) Though the road sometimes twists and becomes rough and smooth in turn, though it descends into valleys or starts climbing impossible heights, you go forward. From where I stand, I see you going from strength to strength. Onwards and upwards, Krisz!

  2. Posted January 2, 2011 at 7:32 pm | Permalink

    (((Sis))) I’m not sure… but life doesn’t care now, does it? It’s either forward or back. I prefer forward… although it’s hard.

  3. Lory
    Posted January 2, 2011 at 10:07 pm | Permalink

    Take each day as a gift…to be opened one day at a time. A good friend likes to say…trust in the universe. 🙂 :-*

  4. Krisz
    Posted January 3, 2011 at 1:17 pm | Permalink

    Heh… thank you for the reminder! :-***************

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*