Sokat tanulok mostanában magamról, másokról… Nem könnyű, mert meglátni az embert amögött a szerep mögött, amihez éveken keresztül hozzászoktunk, nehéz.
Csalódtam nemrég valakiben, akire hosszú éveken át néztem fel. Nem, nem nagy a vétke, mégis nehezemre esik megbocsátanom neki. Vagyis, ez így nem pontos megfogalmazás. Tudom, hogy meg fogok neki bocsátani, de elfelejteni nem tudom, ami történt. Talán erre szükség volt a függetlenségem érdekében…? Azért, mert le kell válnom emberekről…? El kell engednem őket a múlttal együtt…? Magamhoz kell ölelnem a változást… Mindez nagyon tudatosan zajlik bennem, néhány hónapja kezdődött és most is érzem, ahogy pattannak meg bennem húrok, feszülnek szét bennem a megszokás abroncsai.
Amikor valami vagy valaki rávilágít arra, mennyire tökéletlenül éltük le az életünket az emberi kapcsolatok viszonylatában, általában magunkba nézünk jó alaposan, elvonulunk picit emészteni. Szilvi, nem érted, miért kell elvonulni – hát ezért. Mint amikor meditálunk. Olyankor befele kell figyelni, nem a külvilágra. Nagy szükség van az ilyen elvonulásokra, nagyon nagy szükség. Ilyenkor észleljük az általunk elképzelt tökéletes harmónia helyébe lépő disszonáns szimfónia hangjait, melyeket lelkünk szólaltat meg nap, mint nap. Persze, valójában nem akkor jövünk rá, mennyi mindent csináltunk rosszul, amikor valaki megszid bennünket, hanem amikor saját magunk döbbenünk rá dolgokra, amikor mi érezzük át teljes valónkkal, amit kell. De azért egy kis noszogatás sosem jön rosszul.
Hallgatás van körülöttem több fronton is, amit nem bánok. Úgy érzem, “túlkommunikáltam” magam az elmúlt évek alatt sok mindenkivel. Elmondtam magamról olyasmiket, amiket most már nem mondanék el senkinek. Nem tudom, hogy bánhatom-e a múltat, hiszen sok barátot köszönhetek közlékenységemnek… arról nem beszélve, hogy a játszma nem csak rólam szól, hanem azokról is, akiknek a sorsába átcsurrant az én sorsomból is néhány apró csepp. Ki tudja, mikor, mit és kinek kellett mondanom, mert úgy volt “megírva”, bekódolva az életünkbe…? Mindezeket átgondolva is azonban kijelenthetem, hogy fáradt vagyok. Belefáradtam az emberekkel való kommunikálásba, belefáradtam a gondolatok magyarázásába, belefáradtam a béke fenntartásának csalóka szükségességébe. Egyetlen embert kiismerni, közel engedni, megszeretni és kiszolgáltatni neki magunkat, már az is mekkora feladat… úgy érzem, be akartam engedni az egész világot. Nagy hiba volt, mert erre senki sem képes, érdemben mindenkit szeretni fizikai és érzelmi képtelenség. Meg kellett tapasztalnom a saját bőrömön, mennyire végesek az energiáim, és meg kellett értenem, miben hibáztam sokáig, és hibázok ma is, ha emberi kapcsolataimról van szó.
Olvasgatom a fórumot, az egyetlent, ahova még járok. Se időm, se energiám a régi közkedvelt fórumaimat olvasgatni. Ezen az egy fórumon is időről időre viharok törnek ki, és egyre inkább azt érzem, hogy nekem ezekből a viharokból ki kell maradnom. Sokáig éreztem felelősségemnek jelen lenni és részt venni dolgok megszervezésében, megbeszélésében. Felelősségemnek éreztem például sokakat felhívni egy koncertre való jegyvásárlásának napján, hogy lássam, mindenkinek van-e jegye, “aki fontos”. Utoljára tettem ilyet, utoljára szerveztem meg bármit is. Egyrészt nem csak én vagyok rá képes, másrészt jelenleg is érzem a keserűség hullámait magamban szervezésem eredményei kapcsán. Nem részletezem.
Zajlanak a beszélgetések és én kimaradok mindből. Ennek így kell lennie, sok mindent értettem meg ebből is. Kettős érzésem van a köztem és a csapat között egyre növekvő szakadékkal kapcsolatban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak és kizárólag örülök. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy magamba vagyok roskadva a dolgok állása miatt. Mint minden másnak, a belső békességnek is ára van.
Egy szó, mint száz: elegem lett a levelekből, elegem lett a széles körben nyilvánosan folytatott eszemcserékből, elegem lett a publikus vitákból olyan pitiáner dolgokról, mint egy szemüveg keretének vastagsága, egy nadrág fazonja, vagy akár egy csodálatos dal spirituális üzenete. Egyre kevésbé érzem fontosnak elmondani, miért érint meg egy dal, mit üzen egy film, egy könyv, milyen tapasztalattal gazdagodtam. Mik a céljaim, mik a félelmeim, mik az örömeim. Miért fáj, ha úgy érzem, már nem vagyok fontos valakinek, és másnap ugyanez a dolog miért nem fáj már annyira… Már nem akarom kifejezni a gondolataimat sem képekben, sem szavakban, sem levélben, sem prózában. Már nem tartom ezt annyira fontosnak ugyanis. Hiszen csak szavakról van szó. Véleményről, gondolatról, mindez elillan, nem tartós, egy perc múlva változhat. Változik is.
Nagy ajándékot kaptam nemrég, még most sem fogom fel, mekkorát. Talán ezt ellensúlyozandó igyekszem figyelni sok mindenkire. Ismételten önnön limitáltságomba botlok, nem tudok úgy figyelni azokra, akikre szeretnék, ahogyan szeretnék. Az élet figyelmeztet is, mert miközben valakivel jót teszek, egy másikba belerúgok, akaratomon kívül… Pár hónapja ezen drámáztam volna, önsajnálatba menekültem volna, ahogyan meg is tettem számtalanszor. Ma már csak nyelek egyet, kettőt, aztán már csak megvonom a vállam és tovább lépek. Nem tartozhatok mindenkinek felelősséggel. És mindig lesz valaki, aki a rövidebbet fogja húzni. Olyan is lesz, hogy én húzom a rövidebbet. Olyankor majd hasznos lesz visszaemlékeznem ezekre az esetekre…
Szélsőséges érzelmeimet megtanultam kordában tartani. Időnként feltámad régi énem, és érzelmi vagy mentális ámokfutást rendez. Már azt sem tudom, melyik a jobb: ha az őrület határán állok, vagy ha hűvös objektivitással szemlélem nevetségességemet. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy mindkettő szerves részem, egyiket sem fogom tudni elnyomni magamban. Talán nem is szabad.
És persze, jönnek a válaszok, folyamatosan jönnek.
Küzdök azzal a gondolattal, hogy semmi és senki vagyok. Fontos ezt megérteni, de nagyon nehéz. Lázadok ellene, időnként megértem, mi miért történik, de legtöbbször jajgatok itt belül. Szánalmas kis lény lakozik bennem, jobb, ha mindenki tudja. Én sem tudtam ezidáig, nem véletlenül érzek furcsa félelmet a tükrökkel szemben. Kemény lecke, amikor feltartják azt a bizonyos tükröt.
S min töprengek mostanában? Hogy meg fogok tanulni vezetni. Hogy delfinekkel akarok úszni egyszer az életben, valamikor, valahol. Hogy régi álmom, lovakkal foglalkozni, nevetségesen megvalósítható, csak eddig rest voltam. Hogy ahhoz, hogy egy regényt megírjak, befejezzek, véget kell vetnem emberi kapcsolataim nagy részének. Hogy egy párkapcsolatért keményen kell küzdeni, különben elszárad, mint egy virág a sivatagban. Hogy a fizikai szépség milyen könnyen tévútra viszi a lelket. Hogy imádok másokra főzni. Hogy…
Sok minden van. De nem akarok mindent elmondani. Titkokat akarok tartani, magamnak, csak magamnak, senki másnak. Nem akarok nyitott könyv lenni többé senkinek.
