Tökéletes bevezető

Nemrég felfedeztem Hermann Hesse csodálatos munkáit. Egy több éve ajándékba kapott regényt, a Nárcissz és Goldmundot vettem először kézbe és most, harminchárom évesen, el voltam varázsolva. Következett a Sziddhártha, ami egybevég azzal, amit mostanában tanulok az életről, a létről és a boldogságról. Anyum polcain pedig felfedeztem több regényt is a művész tollából, a Demiant választottam következő olvasmányomnak.

Van úgy, hogy egy könyv több száz oldalban sem mond annyit, mint egy másik kettőben. Bemásolom ezt az első két oldalt, mert otthon érzem magam benne.

Hermann Hesse Demian: Emil Sinclair ifjúságának története
(bevezető)

Történetemet egészen az elején kell kezdenem. Valójában gyermekkorom legelső éveinél, sőt, vissza kellene mennem messzi eredetemhez. De ez lehetetlen.

Az írók, ha regényt írnak, azt képzelik, hogy istenek és hogy képesek egy emberi történetet tejesen átlátni, megérteni, és úgy lefesteni, mintha Isten maga mesélné, kendőzés nélkül, minden részletében tökéletesen. Én erre nem vagyok képes, mint ahogyan az írók sem. Csakhogy az én történetem sokkal fontosabb a számomra, mint egy írónak az övé, mert a sajátom, mert létező ember története – nem holmi kitalált, lehetséges, idealizált vagy tudom is én, milyen, de nem létező emberé, hanem valóságos, egyedülálló ember története. Hogy valójában mi is egy élő ember, azt ma sokkal kevésbé tudjuk, mint valaha, elvégre halomra lövölödzik az embereket, akik mind értékes, egyszeri kísérletei a természetnek. Ha azonban nem lennének többek, mint egyedülálló emberek, ha egy puskagolyóval valóban kiirthatnának bennünket a világból, akkor nem lenne többé értelmük a történeteknek. De minden ember nemcsak önmaga, benne van az egyetlen, mindenkor fontos és különleges pont is, ahol a világ jelenségei egyszer és megismételhetetlenül keresztezik egymást. Ezért fontos, örök és isteni minden egyes ember története. Ezért van az, hogy bárki, aki él és a természet akaratát teljesíti, csodálatos és méltó a legodaadóbb tiszteletre. Mindenkiben a szellem öltött testet, mindenkiben szenved a teremtmény mindenkiben keresztre feszítenek egy megváltót.

Kevesen tudják ma, mi az ember. De sokan érzik, és ezért könnyebben halnak meg, mint ahogy én is könnyebben fogok meghalni, ha ezt a történetet megírtam.

Nem nevezhetem magam beavatottnak. Keresem és keresek még mindig, de már nem a csillagokban és a könyvekben: kezdem meghallani azokat a tanokat, amelyeket vérem susog. Történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek: esztelenség, zűrzavar, téboly és álom ízesíti, mint minden ember életét, aki nem akarja többé becsapni magát.

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud. Mindenki haláláig magával hordozza születése szennyét: az ősvilág nyálkáját és tojáshéját. Van, aki sohasem álik emberré: béka, gyík vagy hangya marad. Van aki félig ember, félig hal, de mindegyikük a természet emberteremtő kísérletezésének eredménye.

Mindannyiunk eredete közös. Mindannyian ugyanabból a szakadékból jövünk, anyák méhéből, de kirepülve e mélységből mindenki saját egyéni céljai felé halad. Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.

2 Comments

  1. g.
    Posted June 18, 2011 at 11:29 pm | Permalink

    koszi.
    mint latod mostanaban nem vagyok boszavu. pusztan azert mert rajottem, nem az a lenyeg mit mondok vlmirol, hanem hogy mit erzek.
    🙂 xxx

  2. Posted June 27, 2011 at 9:01 am | Permalink

    Hát, ez biza így van!!!!!!
    Tolle is segített rájönnöm, hogy nem mindig kell hangoztatnom a véleményem ám…

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*