Najólvan

Az utóbbi időben kezdtem végre úgy érezni, hogy ki tudom iktatni a végleteket. Egy-két kirívó kivételtől eltekintve. (Szökés-mánia, White Collar és társai.) Amikből elég hamar fel is épülök általában, átfut rajtam, mint az áramütés, megborzongat, felráz, felélénkít. Aztán utána folytatom a normális kerékvágásban, a nyugalomra összpontosítok, és azon vagyok, hogy ne hagyjam magam kizökkentei az egyensúlyamból. Lepergetem magamról az idegességet, nem veszem magamra, ha valakit, akit szeretek, megbántanak, nem veszem a vállamra a világ baját, de már lassan a másét sem. Krisztus ide, Krisztus oda, rendben van, hogy Ő mindannyiunkban ott rejlik és tulajdonképpen, ahogy az “Emberek és Istenek” c. csodálatos filmben mondja a szerzetes, Krisztus megtestesülése mi, az emberiség vagyunk; bennünk születik újra, meg újra, meg újra, tehát mi mind valahol Krisztust hordozzuk magunkban. Ez gyönyörű gondolat és valahol egyet is tudok vele érteni. De a gyógyítókat is arra tanítják: más fájdalmát nem veheted át, más keresztjét nem cipelheted. Csakis a sajátodat. Ennek megfelelően igyekszem jelen lenni, igyekszem segíteni, de előbb saját magamnak teszem fel az oxigénmaszkot.

Ez eddig rendben volna. Szélsőségek többnyire kiiktatva, nyugalmi középpont becélozva, nem elérve, de legalábbis becélozva. Hát persze, hogy erre meg beintett az egóm. De ezúttal szórakozom rajta, mert tisztában vagyok azzal, hogy mi történik. Ugyanakkor, amolyan tudatosan, beintek a nyugalmi középpontnak és átresztem magamon az örömöt… hadd áramoljon, varázsoljon el, gyönyörködtessen, hasson rám, ihlessen meg.

Hát ennyi… akit ezek a képek hidegen hagynak, azzal szerintem valahol valami baj lehet!

(Szilvi, köszi a tippet!)

(Thank you, Tanya, for graciously sharing these photos with everyone.)


http://tg4jg.smugmug.com/

4 Comments