Középen

Milyen sokértelmű ez a szó, igaz? Amikor leírtam, akkor döbbentem rá; no meg arra is, hogy énrám éppen vonatkozik mindegyik értelme. Hiszen (bármennyire is harcolok ellene), valahol mégis mindig középre kerülök, akár egy társaságban, akár két egymásnak feszülő fél között. Mindezzel egyidőben pedig vívom a napi kis harcaimat, melyek közül a mostani legádázabb arra megy ki, hogy próbáljam meg visszafogni a szélsőségeket.

De…

Miért is? Miért is kellene feladnom a mennybe repülést? No és a pokoljárást? Hányszor halljuk, hogy a pokolban van csak igazán megértés, tisztánlátás, dolgok megtanulása? Hány művészről tudunk, akik úgy vitték előre a világot, hogy a maguk személyes poklából merítettek ihletet, ott kerültek szembe démonaikkal, ott értették meg, miről is szól az élet? Sok írni vagy valamilyen formába alkotni próbáló ismerősöm szintén ezt a meglepő dolgot mondta: alkotni csakis nyomorból lehet igazán és őszintén. Valamikor régen én is ezt az elvet vallottam, saját tapasztalataimból merítve: valóban mélyre jutni, be a lélek rejtett bugyraiba csak akkor voltam képes, amikor szenvedtem, mint a fába szorul féreg. Érdekes módon, azt hiszem nálam ez a kényszer-szimbiózis megszűnt, ma már nincs szükségem a lelki nyomorban dagonyázni ahhoz, hogy a történeteim vagy a szereplőim lelkének mélyére ássak. Talán mert az évek múltán gyakorlottabb író lettem, vagy megtanultam könnyebben átvenni mások hangulatát, átérezni a helyzetüket. Tudom, hogy mindhárom kijelentés nagyképű, bármennyire nem annak szánom. Lényeg a lényeg, már nem csak depisen tudok írni, sőt, azt hiszem jobban tudok írni, ha a lehető legjobban mennek a dolgok körülöttem.

Vissza a szélsőségekhez, azt hiszem összetettebb ez a kérdés, mint az első látásra tűnik. Nem arról van szó, hogy meg kell szűnnünk érezni akár a jót, akár a rosszat. Hiszen mindkettő az élet velejárója, a kettő együttese a szintézis, a továbblépés, az összesítés, az egység. Ahogy a bölcsek szokták mondani, a harc. Harc nélkül nincs fejlődés. A boldog tökéletes nyugalomban állóvíz van, melyben nem élhet meg semmi. A paradicsomi környezet, melyet egyes vallási gyülekezetek hirdetnek, vajon arról szól, hogy halálos unalmas egyhangúságban telnek majd a napok…? Avagy olyan nyugodt, de inspiráló létforma veszi majd kezdetét, melyben mindenki csak fejlődhet? Mi a helyzet a pacifista, állatbarát, minden harcformát elvető kasztokkal, rendszerekkel, gyülekezetekkel? Valóban az a megoldás, hogy mindig csak a jóra koncentrálunk? És ha valakinek a harcot kell megélnie, mert ebben az életben ez a feladata, ezt vállalta magára? Mi a helyzet a karmával: a büntetést vajon keresztényi, avagy keleti szemszögből kell tekinteni, és vajon rossznak vagy jónak számít-e? És hova illesztődik be a keresztény kánon, vajon Jahve parancsolatai összeegyeztethetők-e az újkeletű gondolkodók elveivel? No meg a keleti filozófiák? Néha úgy gondolom, minden hitrendszernek megvan a maga áldása és mindegyikből a legjavát kiemelve az ember megalkothatja magának a tökéletes vallást. De szabad-e ezt megtenni úgy, hogy közben az adott vallások, filozófiák nagy részét elvetjük? Ez az egész gondolatspirál Eckhart Tolle könyvei nyomán indult el bennem; Gee barátnőm is hozzátette a magáét, nagyjából egyet is értünk ebben a kérdésben, azt hiszem. Vagyis abban, hogy a tökéletes nyugalmi középpont, a kerék közepe, mely körül süvít, pörög és forog a harc kereke, a nagy káosz, ez kicsit utópisztikusnak tűnik, elérhetetlennek, mint a nirvána. Legalábbis számunkra, átlagos halandók számára. Azok számára, akik nem egy vallási ideológia, vagy filozófiai rendszer, vagy vallásos gyülekezet kebelén élik napjaikat, akiknek a mindennapjait nem itatja át egy komolyabb hitrendszer. Felvetődik a kérdés, vajon követendő-e a világtól elvonuló szerzetesek, meditálók, buddhisták, remeték, papok, stb. példája. Hiszen ők látszólag boldogok, elégedettek, nyugodtak, a kevéssel is megelégszenek, nem vágynak semmire, nincsenek földi, testi vágyaik, nem harcolnak másokkal, nem betegek, nem félnek semmitől. De vajon képes-e bárki, aki a modernkori lét fészkében helyezkedik el, a civilizáció szívében, és mondjuk nem egy elhagyatott szigeten, egyedül, emberi társaság nélkül – szóval képes-e egy ilyen ember teljesen kiiktatni a boldogtalansági tényezőket? Képes-e meglelni a nyugalmat és a boldogságot?

A mai embernek hatalmas feladat ez. Annak, aki nem engedheti meg magának, hogy másoktól és mindentől elszigetelten létezzen. A szülőnek, akinek küzdenie kell ahhoz, hogy a gyermekei tányérjába ételt tegyen, cipőt a lábukra és szellemiséget, bölcsességet és szeretetet a lelkükbe. A kamasznak, akit minden irányból kísért a kapitalista, lélektelen és materialista világ, és aki nap mint nap ezer kihívással szembesül. A politikusnak, akinek össze kell egyeztetnie ősi vágyát, hogy mások életét jobbá tegye azzal, hogy a pénz és hatalom hálójában fel kell adnia erkölcsi tisztaságát. A gyermeknek, aki azt sem tudja, merre lépjen, a felnőttnek, aki úgy érzi, egyre kevesebbet ért az őt körülvevő káoszból, az idősnek, aki vagy el tudja fogadni az elmúlás törvényszerűségét, vagy nem. A gyári munkásnak, akinek sosem lesz Vuitton táskája és ezért irigység uralkodik el benne, a milliomosnak, aki abbéli félelmében, hogy elveszik vagyonát, másokkal bizalmatlanná és erőszakossá válik, a két osztályos parasztasszonynak, az akadémikusnak, a szépnek, a csúfnak, az átlagosnak, a zseninek, mindenkinek van valami keresztje, akár tud róla, akár nem. Ez a kereszt pedig húzza az ember vállát és elégedetlenséget szül szívében. Boldog az, aki mindezt megértve, derűvel telt nyugalommal fogadja, mint aki tudja, hogy nem tehet ellene semmit: ezt rótta rá a sors, nem érdemes panaszkodni, zokszó nélkül menni kell előre. Az ilyen ember életében a “rossz” és “jó” is szükséges események, egyiket nem fogadja nagyobb örömmel, mint a másikat. Az ilyen ember megértette, hogy a fekete kiiktatásával fehér sem létezhet. Ha fény van, akkor árnyéknak is lenni kell, hacsak nem lapos felületre világítunk, mely esetben semmi sincsen; ez fizika, ugyanakkor szellemi megállapítás, és aki már valaha megélt nehézséget, az tisztában van ezzel az igazsággal.

De ha az árnyékra ugyanúgy szükségünk van, mint a fényre, akkor miért kell a jóra törekednünk? Meddig vagyunk mi csak mi, meddig cselekszünk és gondolkozunk ösztönből, és mikortól üti fel a fejét a lelkünkben a társadalmilag felállított normák elvárása? A nevelés hatása, a környezeti asszimiláció, satöbbi? Ha lelkünk mélyén eredendően nem a jóra törekednénk, akkor megtagadjuk-e önmagunkat azzal, ha megpróbálunk valós énünk ellen tenni…?

Nem vagyok filozófus, de abban biztos vagyok, hogy a fenti mondatok többségéből már előttem évek ezreit írák meg nálam bölcsebbek. Tudom, hogy a történelem folyamán sokan állítottak fel sokféle gondolati rendszereket, hiszen mindenki kilyukadt valami számára végső konklúziónál. Az az egy biztos, hogy általános bölcsesség nem létezik, sem mindenki számra elfogadható és követhető recept az életre. Egyvalaki igazsága másvalaki hazugsága, ami valakinek a fényt jelenti, az másnak a sötétség. Ami nekem szép, az neked taszító, de legalábbis különös. Ami neked értékes, arra lehet, hogy én legyintek. A sort a végtelenségig lehetne folytatni.

Jelenleg Hermann Hesse német író gondolatvilága áll a legközelebb hozzám. Az általam eddig olvasott műveiből számomra a legértékesebb üzenet az, hogy a világ fénye és sötétsége szimbiózisban él egymással, a megvilágosodás pedig nem csak egy úton érhető el. Nagyon is elfogadható számomra, hogy egymás mellé állítja az aszkétizmust és a világi létet, és egyazon fontosságot tulajdonít mindkettőnek. Én is így látom ezt a kérdést: kinek a ló, kinek a papné. 😀

Mindezek közepette bizony nehéz középen állni. Néha nem is tudom, akarok-e egyáltalán.

3 Comments