Kalandok a legjobb barátommal

Nem tudom, ki mennyire tartja fontosnak a másokkal szervezett programokat: én nagyon. Persze, minden a beszervezett személyek fontosságától is függ. Milyen jó egy baráttal elköltött vacsora, vagy csak egy kávé, mely fölött az ember megvitatja az élet ügyes-bajos dolgait. A családi programoknak sincsen párjuk. Társas lények vagyunk, a közösségi érzés különösen fontos néha. Én is szeretem a másokkal közös programokat, de mostanában előtérbe került valami, amit még annál is jobban tudok értékelni: a saját magammal eltöltött minőségi idő.

Régen ragaszkodtam ahhoz, hogy mindig valakivel menjek kultúrális programokra, akár még moziba is. Aztán egy idő elteltével rájöttem, hogy pompásan át tudom admi magam egy nívós film örömeinek akkor is, ha egyedül ülök be a moziterembe. A tanú szeme (Eye of the beholder) című filmet hét alkalommal néztem meg moziban, addig mentem rá, amíg adták a mozik, általában egyedül ültem a teremben, mert rajtam kívül a kutyát se érdekelte ez az alkotás. (Ez egyedüli eset volt és úgy érzem, megismételhetetlen.) Tavaly ősszel pedig ismét megleptem magam azzal, hogy a Szovjet Vörös Hadsereg Kórusának előadására mentem el egyesegyedül, mert ez meg aztán végképp senkit sem hozott lázba az ismerőseim körében. Legfeljebb csak édesapám szelleme kísért(ett) el a frenetikus, fantasztikus alkalomra. Gondoltam is rá sokat, ő mennyire élvezte és értékelte volna az előadást, ha még él…! A tavaly novemberi kiruccanásom Londonba meg egyenesen hallatlan volt, hiszen életemben először utaztam el külföldre egy eseményre; valóban nagy kaland volt, roppant módon élveztem, hogy senki sem irányít, senkrie sem számíthatok, csakis saját magamra.

Elmondhatom azt, hogy viszonylag széles a baráti köröm, gyakran adódik társas program, amire elmehetnék; van aki azt mondaná, nagyon keveset járok el, de bizonyára olyan is van, aki beleszédülne a programjaim sűrűségétől. Valahogy mindig akad valaki, akivel ezer éve nem találkoztam. Én mindenesetre úgy érzem, időnként túlságosan is betáblázom magamat. Ilyenkor jön a hiszti, a belső zaj felerősödik, nem hallom a saját gondolataimat, mert mindig másra figyelek. Mindig mással beszélgetek, mindig mindent megosztok valaki mással. Csak mostanában ébredtem rá az önmagammal töltött idő fontosságára, arra, hogy ha sokat vagyok másokkal, az egyrészt jó, mert másokra figyelni kell, ugyanakkor ha mindig másokra figyelek, elhatalmasodik rajtam egyfajta agorafóbia, ami egyenes ágban halad tovább egészen az önzésig. Szeretem elcsípni a dolgokat, míg idáig nem fajulnak, ezért néha beiktatok egy kis kommunikációs szünetet, a szűk családomon kívül nagyjából mindenki mással. Ilyenkor nem nézek gmail-t, nem megyek fel Facebook-ra, nem keresem senki társaságát. Néhány nap elég is szokott lenni, utána felfrissülve és az emberek társaságára vágyva folytathatom tovább.

Ebből kifolyólag határoztam el nemrég, hogy szervezni fogok programokat egyedül, vagyis, saját magammal. Az egyik ilyen program a torna: talán banálisnak tűnik, de az ember kevés olyan helyzetben figyel jobban magára, mint amikor a testével foglalkozik, erősíti az izmait, és velük együtt a szellemét is pallérozza. Tehát a tornát heti két-három alkalommal feltétlenül be szeretném tartani. Ott van még az olvasás: egy kiváló könyvben elmélyedni, van ennél tartalmasabb kikapcsolódás? És lehetne még folytatni a sort. Mindenki találja meg a maga kis elfoglaltságait, melyekhez nincs szüksége mások társaságára, vagy, ha úgy jobban tetszik, melyeket csakis önmagával szeretne megosztani. Nekem például az írás folyamata olyan, hogy ha huzamosabb ideig nem csinálom, a nyugalmi szintem elkezd csökkenni, mígnem egyszercsak azt veszem észre, hogy a lelki végkimerülés határán vagyok, és ha nem ülök le írni egy keveset, felrobbanok. Írni egyedül lehet csak igazán, sőt, csak egyedül lehet igazán. Egyfajta meditáció ez, amikor önmagunkkal diskurálunk, senki mással.

Tegnap színházba mentem, egyedül foglaltam helyet a Thália Színház nagyszínpada előtti legelső sor közepén. Fél méterre a színpadtól nézhettem végig Neil Simon Ölelj át c. darab magyar változatát. Idézet a színház cikkéből:

Van-e az életben második esély? Mi kell ahhoz, hogy ötvenen felül, újra rátaláljon valakire a szerelem?! Ez valóban csak a szerencsések kiváltsága, vagy a sors szeszélyes játéka? Neil Simon négyszereplős színdarabjában a feleségét gyászoló ötvenes író (Gálffi László) és a frissen elvált színésznő (Takács Kati) bár a legkevésbé sem vágynak a szerelemre, mégis kapnak egy második esélyt. A férfi öccse (Görög László) és a színésznő barátnője (Kerekes Éva) is újrakezdhetik az életüket, feltéve, ha úgy döntenek.

A véleményem a darabról mindenképpen pozitív. A párbeszédek pörögnek, a színészek emberi közelségbe hozzák a szerelmi kapcsolatok szépségeit és buktatóit. Fanyar humor a jellemző a darabra, néhány szomorkás pillanattal. Igazán jó a színészcsapat, mindenkit csak dícsérni tudok. Az én ízlésemnek kicsit túl könnyed volt a darab, de én mindig is a mélyenszántó darabokat kedveltem akár filmben, akár zenében, akár másban. Ez a romantikus színpadi vígjáték pontosan megfelelt egy nívós nyári szórakozásnak, én pedig elmondhatom magamról, hogy önmagam társaságát előnyben részesítve elmentem színházba, megbeszéltem saját magammal a gondolataimat és véleményemet, és tökéletes egyetértésben távoztunk mindketten a tett színhelyéről. *kuncog*

4 Comments

  1. Kata
    Posted July 29, 2011 at 7:45 am | Permalink

    Müller Péter egyik első tanítása(vagyis ahogy ő nevezi beszélgetése)is ez a Szeretetkönyvben.
    “Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.” “Lelkem a barátom”

  2. Posted July 29, 2011 at 7:47 am | Permalink

    Igen.

  3. mtklara
    Posted August 13, 2011 at 5:45 pm | Permalink

    Ha ismét színházba vágynál, akár egyedül is érdemes ezt megnézni. Ősztől menni fog kőszínházban is. Én láttam nyáron. A két szereplő is fantasztikus. Fullajtár Andrea és Őze Áron (mondjuk vele elfogult vagyok, mert ismerem). Ide másolom az ismertetőt.
    Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, de félreüt egy betűt, és levele véletlenül Leo Leikénél köt ki. Minthogy újra meg újra a rossz címre ír, Leo egy idő után kénytelen felvilágosítani őt a tévedéséről. Így veszi kezdetét a különleges levélváltás, melynek során a teljes ismeretlenség és kedves bensőségesség közti keskeny mezsgyén egyensúlyozva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, míg végül kénytelenek feltenni maguknak a kérdést: vajon a levelekben kifejezett, egymás iránti egyre erősebb érzéseik kiállják-e a személyes találkozás próbáját? És ha igen, hogyan tovább?

    „Írjon nekem Emmi, Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.”

    Lebilincselően szórakoztató darab, megszólít fiatalt, időst, magányost, családost, mindenkit, aki szereti látni mindennapjaink ellenmondásait, emberi útvesztőit.

  4. mtklara
    Posted August 13, 2011 at 5:47 pm | Permalink

    A darab címe Gyógyír északi szélre . Daniel Glattauer a szerző Bemutatja az Orlai Produkció

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*