Vidámpark, esküvő, Sziget: elsők és utolsók

Emlékszem az utolsó alkalomra, amikor a Vidámparkban jártam. Tizennyolc évesen, tinifejjel ellógtam technika óráról két barátnőmmel, Krisztával és Piróval. Egyetlen lógásunk volt, év vége felé, a kutya se törődött a jelenléttel, érettségi előtti izgalmak közepette. Egy felnőtt és két gyerekjegyet vettünk. Hogyan? Hát úgy, hogy említett két bolond barátnőm oldalt két copffal és erőltetett (nem is kellett nagyon erőltetni, természetesen jött minden) gyerekes stílussal kiskorúaknak adták ki magukat, én pedig a magasságomnál fogva (nagyjából húsz centis különbség volt köztem és mindkettejük között) a felnőtt szerepét vállaltam el. Belógtunk, örültünk a próbálkozás sikerének, és felültünk néhány dologra. Semmi másra nem emlékszem, de a Titanic-ra igen. (Ha egyáltalán ez volt a neve, lehet hogy más.) Ez egy hatalmas hajó volt, ami hintaszerűen emelkedett, majd esett vissza, majd emelkedett ismét, és előbb-utóbb elérve a tetőpontot, pillanatra megállt, hogy az emberek fejjel lefelé lógtak, és ismét lezuhant. Néhányszor átfordult, majd vissza. Eleinte élveztük. A vége felé már nem csak az erőnk volt fogytán, hanem féltünk is, mert Kriszta és Piró, apró termetük folytán kezdtek kicsúszni a szolid fémváz alól, amit biztonsági intézkedésként hajtottak rá az emberre. Emlékezetes volt, bolondok voltunk, remekül éreztük magunkat, de azt hiszem remegett mindenünk utána.

Azóta vágytam vissza a Vidámparkba. Senkivel sem jutottam el tisztességesen, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy eljutottam volna. Idén lehetőség adódott, amikor a sógornőm említette, hogy családostul bevonulnak Ádám hatodik szülinapját megünnepelni. Bekönyörögtem magam a társaságba és az autóba. Jó bulinak ígérkezett, vettünk rágnivalót, csokit, gyümölcsöt, mindent, fél óra alatt a Vidámparkban voltunk a pályán Gödöllőről. Én bátran álltam a dolgokhoz, mondogattam, hogy kipróbálom ezt, meg azt. Ági, a tizenhárom éves nagylány unokahúgom eddig nem mert menni a félelmetes szereken, de most vágyott az adrenalinra. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd ide meg oda. Jó. A Hullámvasút még tűrhető volt. Első ülésre kerültünk. Király. Nem lettem rosszul. De van néhány nagyon mély völgy, ahol konkrétan be kellett húnynom a szemem. Itt nincs bekötve az ember, csak egy vékony fémrúdba kapaszkodhat. Erő elszállt. Sikoltoztunk. Néztem Ágit, jól van? Jól. Na, túléltük, mondtam. Megyünk még, kérdezte? Mondom, még meglátjuk. A Dodgem volt a nagy kedvenc, család apraja-nagyja élvezte. (Én kiváltképp, zseniálisan kerültem ki az ütközéseket, hirtelen a vezetéshez is kedvet kaptam! Na persze, pályán és fővárosban az ember nem úgy vezet, mint a Dodgem-pályán, de mégis, reflexeim jól működnek, ez már egy első lépés, hm?) Én eredetileg a Szabadesést is ki akartam próbálni (vagy mi a neve), de alatta állva már nem voltam oly bátor. Ági könyörgött, hogy menjek vele. Mondom, de félek. De akkor is. Mondom, de nem merek, Ági. Majd ott állunk előtted, mondta Otti. Jó, nagy nehezen felült rá egyedül, az anyja majd szívinfarktust kapott, míg letelt az a 20 másodperc, mely alatt kétszer felrepítik az embert vagy 30 méterre, és hirtelen leeresztik. Ági odavolt. Még! Háromszor ment vissza. Mi ketten Ottival Kanyargóztunk, az nem volt rossz. Aztán, gondoltuk, legyen most valami merész dolog. Nem vagyunk mi olyan öregek! Meg beszariak. Otti emlegette, hogy a Break dance volt a kedvence húsz éves korában. Nem fordít át, csak vízszintesen forgat, pörget. Felültünk. Ott is csak kapaszkodni lehet, alig van védelem. Hirtelen elindult, nulla sebességről maximálisra váltott, és megpörgettek minket. Nagyon hirtelen. Nagyon váratlanul. Akkora lendülettel, hogy a fejem, és ezt most szó szerint kell érteni, majdnem lerepült a nyakamról. Hallottam, de inkább éreztem a rándulást a nyakam tövében, a gerincemnél. Kétszer is megrándult, mert mire felocsúdhattam volna, máris forogtunk tovább. Akkorra már rettegtem. Megéri az adrenalin, hogy lebénuljak? Odakiáltottam a sógornőmnek, hogy vigyázzon a fejére. Komolyan gondoltam. Bármennyire is röhejesen hangzik. Hallottam, hogy ő sincs elemében, aztán lelassult a forgás. Kérdeztük a fickót, aki közeledett, hogy ennyi? Ugye ennyi? Mondja, nem, de látja hogy nem vagyunk jól. Le akarunk szállni? Hálásan mondtuk: IGEN. Köszönjük. Mire leszálltam, a derekam is megrándult. Sopánkodtunk, hogy na, ketten két vén csaj leszerepelt. Mondjuk, én úgy voltam vele, inkább leszerepelek, mint hogy eltörjön a gerincem! Ez volt este fél hét körül, addigra majdnem 5 órája voltunk ott, felültünk erre meg arra, ettünk, vidámkodtunk, mászkáltunk, Lézer Dodgem-ben fénypontokat gyűjtöttünk. Jó volt együtt lenni a családdal, nagyon jó. Félelmetes volt a halálközeli állapot, azt kihagytam volna. Vagy talán mégsem. Tapasztalat volt, élmény, a javából. És az egyszer biztos, hogy ez volt az utolsó utam a Vidámparkba. Ha valaha visszamegyek, egészen biztosan csak a Dodgem-re fogok áhitozni!

Tegnap pedig életemben először ráléptem a Hajógyári Szigetre. Párom kérésére, aki hatalmas Prince-rajongó, elmentünk a Herceg koncertjére az idei Sziget Fesztivál 0-ik napjára. Hosszú évek óta fumigálom a Sziget intézményét. A médiában sajnos elhangzottak lejárató jellegű dolgok a Szigettel kapcsolatban, én meg buta fejjel hallgattam rájuk. A másik ok, amiért nem vágytam oda soha: a tömeg. Nincs agorafóbiám, de világéletemben a magányt preferáltam, vagy pedig a kis, bensőséges jellegű alkalmakat, baráti találkozókat. Így most két előítélettel, illetve belső félelmemmel kellett szembenéznem. Azt kell mondanom, hogy az első félelmem alaptalan volt. Lehet, hogy azért, mert a fesztivál elején voltunk, vagy mert Prince mégis civilizált, valamelyest értelmiségi közönséget vonzott, mindenesetre sem útban a Nagyszínpad felé, sem a koncert ideje alatt nem éreztem azt, hogy kosz van, hogy lökdösnek, hogy piálnak és drogoznak. Nagyon nagy területen nagyon sokféle kulturális sátor van felállítva, sok étkezde, sok mobil vécé, sok ottalvós kemping sátor. Sok színpad. Rengetegen voltak. Nagyon jó volt a szervezés is. A koncert pedig… hát, Prince. A 80-as évek legelejétől kezdve folyamatosan alkot, zenél, előad. Zenei berkekben öntörvényű, fennhéjázó zsenikétn tartják számon, ezt mi is megtapasztaltuk, úgy a fennhéjázását, mint a zsenialitását. “Ti mind meg fogtok öregedni, én viszont ugyanilyen maradok”, énekelte, és mi el is hittük. Ötvenhárom évesen úgy ropta, és úgy énekelt, mint egy tinédzser, az arcán nincs ránc, a hangja nem bicsaklott egyszer sem. Energiabombákat dobált felénk, játszott, táncolt, gitározott, ugrált, élvezte, hogy mozgatja a közönséget, énekeltetett minket folyamatosan. A dalok 75%-át nem is ismertem, mégis magával ragadott a hangulat, mozognom kellett, énekelnem. Élveztem. Fájt a hátam, a lábam (mondom, vénülök!) de nagyon élveztem. Közel voltunk a színpadhoz, mégis alig volt lökdösődés, csak páran akartak nyomakodni, de nem történt atrocitás. Párom is élvezte, azt is, hogy nők vették körül (hiába, Prince zenéje és egész szexualitástól túlcsorduló személyisége vonzza a gyengébb nemet), és a zenét is. Két és fél órás volt a koncert, négyszer jött vissza az Úr. A “Purple Rain” csodálatos volt, lila és aranyszínű papírdarabokat szórtak ránk, ragyogtak a fényekben, hullámzott és énekelt a tömeg, nagy himnusza ez a nyolcvanas éveknek, gyönyörű, tökéletes dal. A funky-s dalokra mindenki mozgott. Nem lehetett egy helyben állni! A koncert végén felvittek vagy harminc embert a közönségből. Ott táncoltak Prince előtt, körül, a színpadon. Micsoda buli volt!

Első alkalommal mentem a Szigetre, de biztos vagyok abban, hogy nem utoljára!

Az esküvői előkészületek pedig zajlanak. Kis esküvő lesz, félórás ceremónia a polgármesteri hivatal házasságkötő termében, családi és szűk baráti jelenléttel. Kicsit kezdek fáradni a szervezéstől, mert ugyan alig kell szervezni, mégis munka van vele, állandóan pörög az agyam, hogy mi legyen a sorrend, mit mikor mit és kinek, kitől…

Remélem, első és utolsó esküvőm lesz.