“Straight to you”, Bécs

Egyetlen olyan előadó létezik, akit már többször láttam élőben és akiért ennek ellenére hajlandó vagyok külföldre utazni, akit színpadon szeretnék látni és hallgatni egészen addig, amíg ő vagy én életben vagyunk. Ez a valaki Josh Groban, az énekes, akinek a torkában angyal lakozik.

Közös történetünk immár négy és fél éve tart. Senkit sem untatok az érzelgős részletekkel (azokról már többször írtam itt a blogon is), legyen elég annyi, hogy olyankor lépett be az életembe, amikor nagyon magányosnak és sebezhetőnek éreztem magam. Vajon felkeltette volna a figyelmem akkor is, ha erős vagyok és érzelmileg önellátó? A kérdés érdektelen, mert a figyelmem igenis felkeltette. Teljes mértékben. Senkit sem hallottam azelőtt úgy énekelni, ahogyan ő énekelt. Ez azóta sem változott. Ma is azt tartom, hogy nincs az övéhez hasonló hang szerte a világon.

A sokk és döbbenet akkori pillanata és a jelen között immár négyszer volt alkalmam őt élőben látni: a Hampton Court Palace-ban (London) 2007-ben, a “Chess” c. musicalben 2008-ban, tavaly novemberben a “Before we begin” (“Mielőtt elkezdenénk”) mini-turné keretén belül és tegnapelőtt Bécsben, a “Straight to you” (“Egyenesen hozzád”) turné első európai állomásán. Felvetődik a kérdés, vajon változott-e a stílusa, fejlődött-e az előadásmódja, a hangja az évek során, áltelem is tapasztalható módon? Egyértelműen. Az évek múlásával egyre nyitottabb és merészebb lett ami a zeneszerzést, kiadást és előadást illeti. Josh nem más, mint egy két lábon járó zenei szivacs, aki beszippant minden nagyszerű zenei irányzatot és azokból felhasználja azokat az elemeket, melyek összeegyeztethetőek a hangjával. Nem egyszer jelentette már ki, hogy a hangja egyfajta átok is, mivel az nem passzol bármilyen zenei stílushoz. Igaza van. David Foster zenei producer fedezte fel őt tizenhét éves korában, a védőszárnyai alatt egyengette a karrierjét, Josh pedig közel egy évtizeden keresztül harcolt a beskatulyázás ellen. Egy olyan imázs ellen, mellyel a közönség egy bizonyos rétege teljes mértékben azonosulni tudott. Ez a fajta szeretet, amit kapott, természetesen, nem rossz dolog. De a zeneileg és emberileg is nyitottabb rajongók évek óta tudják, hogy a fiatalember nem szereti a megalkuvást a zenében és nem szándékozik a klasszikus sítlusnál leragadni. Hogy a fenébe tenné, amikor annyi, de annyi más izgalmas zenei stílus létezik. Számtalan sok, hihetetlenül tehetséges zenész, akikkel együtt dolgozhat, együtt énekelhet, együtt írhat zenét, és akiknek a dalait feldolgozhatja. Gépeljem le a listát? Nos, legyen. Remek alkalom rá ez a blogbejegyzés, és fantasztikus érzés újra meg újra olvasni: Aretha Franklin, Herbie Hancock, Imogen Heap, Marius de Vries, Richard Marx, Ladysmith Black Mambazo, Ben Folds, Deep Forest, John Lennon, Paul Simon, Neil Diamond, Sarah McLachlan, Neil Young, Stevie Wonder, Nick Cave, Sting, Chris Botti, Angélique Kidjo, Chris Botti, stb. Valószínűsíthető, hogy öt éven belül a lista a duplájára fog nőni, ilyen értelemben véve Josh kiszámítható zenész. Tudjuk róla, mert már bebizonyította, hogy folyamatosan új zenei területeket akar meghódítani, belekóstol új stílusokba, kipróbálja ezt, vagy azt, egyre többet és többet. Ami pedig az éneklését illeti…

Lehetséges-e hitelesen leírni bármit szavakkal? Foglyul lehet-e ejteni egy varázslatos pillanatot a szavak aranyketrecébe? Már annyiszor megpróbáltam. Különösen amikor Josh hangjáról volt szó. Bécsben pedig egyetlen fotót sem készítettem, ezért jó lenne szavakból valósághű képet festenem, az emlékek kedvéért. De hogyan? Nem vagyok rá képes. Hogyan lehetne egy virágot hitelesen megörökíteni olajfesték vagy ceruza segítségével? Vagy egy realisztikus, fényképszerű festmény lesz az eredmény, a valóság szánalmas másolata, vagy pedig valami absztrakt, szubjektív alkotás, mely súlyos az alkotó személyiségjegyeitől. Bármi, aminek megalkotásához ihletet érzünk, vagy elmarad a valóságtól, vagy személyes metafizikai utazássá alakul. Bárcsak le tudnám írni, hogyan énekel Josh Groban. Bárcsak szavakba önthetném azt a csodát. Hála Istennek és a körülményeknek, sokaknak azok közül, akik ezt olvassák, megadatott élőben látni őt, ezért ők tudják, miről beszélek. Vajon egyetértenek-e velem abban, hogy Josh-t hallani olyan, mintha az örök élet forrása csobogna a lelkünkben? Mintha egy csoport Halhatatlan az élet örömeit hirdetné fennhangon? Mintha a valaha megalkotott összes csodálatos és gyönyörű hangot egyetlen emberi hangba tömörítették volna? Nem is egy, félig-meddig tudományos ihletésű cikk azzal foglalkozott, vajon miért ennyire fantasztikus Josh Groban hangja. Ugyanakkor rajongók ezrei tettek tanúbizonyságot e hang iránt érzett szeretetükről és tiszteletükről. A tudomány és az emberi érzelmek világában egyaránt keresik a választ. Egy évekkel ezelőtt látott dokumentumfilm jut eszembe, melyben a Stradivarius hegedűket méltatták, és melyben szintén arra keresték a választ, vajon mitől olyan varázslatosak azok a hegedűk? Bennünk él a miértekre megtudni a választ. Miért ennyire hihetetlen jelenség Josh Groban? Nem tudjuk. Mindannyian mást válaszolnánk rá. Különböző módon érintette meg a lelkünket. Életünk különböző pontjain ihletett és segített bennünket. Mindannyiunk múltja más-más módon kapcsolódik az övéhez. Az egyetlen közös dolog az, hogy amikor meghalljuk a hangját egy hangfelvételen vagy koncert-teremben, minden mást elfelejtünk. Az idő megszűnik létezni, semmi más nem számít, hallgatjuk a hangját és csodálkozunk azon, micsoda újszerű, fennkölt gondolatok születnek bennünk azokban a pillanatokban, amikor lelkünkben megcsendül a menny. Josh hangja olyan módokon mozgat meg bennünket, amiről nem gondoltuk, hogy létezhet. A hangja oly erőssé tesz bennünket, hogy úgy érezzük, hegyeket tudnánk megmozgatni!

Tegnapelőtt énekelte az “Oceano”-t. Uramisten, ahogyan elénekelte! A dalban háborgó viharos szenvedélyek végre életre keltek azon az estén. Túlcsordultak velük az érzékeim. Olyan volt, mintha a mély, vibráló színekben pompázó tenger a csend és beletörődés ellen lázadt volna. Dobolt a “Voce existe em mim” bevezetője alatt, a dal közepén és a végén is. Ez az egyik kedvenc dalom az új lemezről, de nem tudom, ezek után hogyan leszek képes újra meghallgatni CD-ről… ALATTAM DÜBÖRGÖTT ÉS MOZGOTT ÉS HÁBORGOTT A FÖLD ÉS A SZENVEDÉLY RITMUSAI VULKÁNSZERŰEN KÉSZÜLTEK KITÖRNI A DALBAN. Lúdbőröztem az elejétől a legvégéig. Az “Alla luce” tökéletes volt, mint mindig, kivéve hogy még inkább az volt. Csorogtak a könnyek a szememből, mert hihetetlen számomra, hogy még mindig előadja ezt a dalt, az egyik személyes kedvencemet. Baritonja kitöltötte a termet, az eredeti felvett, és eközött az élő verzió között hatalmas a különbség. A “Higher window” tökéletesen gyönyörű és gyengéd volt, mint bármikor, a magas hangokat olyan hibátlanul énekelte ki, mintha a hangja egy, az ég felé hirtelen felszálló pillangó lett volna. Ez is az egyik kedvenc dalom az “Illuminations”-ról, minden alkalommal elvarázsol a szépsége. Énekelte még (nem sorrendben) a következőket: “Per te”, “Mi mancherai”, “Play me”, “Changing colours”, “The wandering kind”, “Machine”, “Galileo (Someone like you)”, “To where you are”, “Weeping”, “February song”, the acoustic version of “You are loved”, “Alejate”, “Broken vow”, “You raise me up”, “Bells of New York City”, “Hidden away”, “Smile”, “Broken vow”. Húsz dal. Elég volt? Soha nem lesz elég. Hiányoztak dalok? Fájdalmasan. “In her eyes”, “Awake”, “War at home”, “Un dia llegara”, “Love only knows”, “If I walk away”, “Remember when it rained”, “Au jardin des sans-pourquoi”. Borzasztóan hálás vagyok azért, hogy láthattam őt az “Awake” turné alatt. Néhány régebbi dal olyan mértékben életem részévé vált, hogy fizikai fájdalmat okozott most a hiányuk. Ugyanakkor azt szeretném, bárcsak több dalt énekelne az új lemezről. Ami az ő legszemélyesebb albuma, bensőséges utazás önmaga középpontja felé. De két óra és tíz percen át énekelt nekünk, és minden egyes pillanata gyönyörrel töltött el. Soha nem fogom megunni a látványát a színpadon, sem a hangzását, ezért bármennyit énekelne, sohasem lenne elég. Így azzal elégszem meg, amit kapok, és végtelenül hálás is vagyok mindenért. Azok, akiknek megadatott Josh-t élőben látni tudják, milyen azt érezni, hogy az ember szomjas marad. Josh olyan, mint a napfény, vagy a levegő. Ha nincs jelen, rettenetesen hiányzik… borzasztó mértékben. Az utána támadó űrt semmi sem képes betölteni.

Viccelődött, válaszolt a közönség kérdéseire. Mit szeretne érintésel arannyá változtatni? A zenét. Vagy embereket. De ennél is jobban szeretné az embereket sörré változtatni. Mely korba utazna vissza, kivel találkozna és mit adna elő neki? Beethovennel, miközben a 9ik szimfóniát komponálja. És aztán sörré változtatná. Visszamenne az időben, és találkozna Bob Marley-val. Énekelne raggae stílusban. “Buffalo soldier…” Nagyon viccesen hangzott! Fetrengett a közönség. Felhívta Anja-t a színpadra, ugyanazt az Anja-t, aki a Union Chapel-ben oly kitartó volt. Nos, most bekövetkezett a hőn áhított duett. Anja annyira boldognak látszott! Őszintén örültem neki, és vele. Komolyan mondom. Olyan ideges volt szegény lány, hogy egyetlen hangot sem talált el, áldja meg az Isten. Josh pedig oly kedves és előzékeny volt vele, hogy segítette, kétszer is kezet csókolt neki. Áldja meg őt is az Isten. Felhívott egy házaspárt és egy egyedülálló fiatal nőt a színpadra. Táncolt egyet Beyoncé “Single ladies” c. dalát dúdolva. Fetrengtünk. Megitatta őket és elénekelte nekik a “Broken vow”-t, miután leültette őket két felfújható kanapéra. Ennél nagyobb poént…! Sok gyümölcslét és vizet ivott, gyakran törölgette a homlokát az izzadságtól. Pár napja még beteg volt és csend-kúrára fogták, ezért mindannyian aggódtunk, vajon mennyire gyógyult már meg. A torka harcban állt a dallammal néha, volt, hogy hamisra sikerült egy-két hang. Annyira, de annyira nem érdekelt! A tökéletesség is csak akkor hiteles, ha előfordul benne némi kis hiba. A koncertnek volt néhány apró hibája, de ezeket százszorosan ellensúlyozta Josh jelenléte, a zenészek profizmusa és az általános elégtétel, ami a színpadon állókból sugárzott. Örömzene volt ez, kérem szépen, elejétől a legvégéig. A díszletek teljes hiánya csodásan kihangsúlyozta a Wiener Konzerthaus pompázatos eleganciáját. Ezt az elegáns termet időnként úgy kitöltötték a sikoltozások és kacagás, mintha legalábbis kabaré előadásról lett volna szó. A zene pedig végig önmagáért beszélt.

A magyar csapat összesen 36 kisebb méretű zászlóval érkezett, melyeket Olga pingált és írt meg fáradhatatlan lendülettel. “Budapest loves you”, ez állt rajtuk, piros szívvel a második szó helyett. Egy ilyen zászlót beküldtek Darren-hez, Josh testőréhez még az előadás előtt, illetve két másik lánynál is látta egy kereszteződésnél. Tehát fel lehetett készülve a zászlóáraadatra. Amint belépett a terembe, mi első sorban ülők már lengettük is. Egyből kiszúrta, majd a mögöttünk ülőkét is. A koncert után pedig hármónknak is azt válaszolta a “mikor láthatunk Magyarországon?” kérdésre, hogy “fogok jönni”. Nem azt mondta, hogy “meglátjuk”, vagy “talán legközelebb” vagy “bizonyára, előbb-utóbb”, hanem “fogok jönni”. Az egyik ember a három közül az anyukám volt, aki azután kezdett el angolul tanulni, hogy megszerette Josh zenéjét. Hat éve vesztettük el édesapámat és azon a nehéz időszakon is Josh zenéje segítette át, a család szeretete és támogatása mellett. És most az én anyukám odamerészkedett Josh-hoz, megértette magát vele és ő is megértette, amit Josh felelt neki. Hát én ott olyan szépen elsírtam magam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Boldog voltam anyumért, Katámért, aki végre láthatta Josh-t, Eszterért, akivel második koncertünket látjuk együtt, Anitáért, Szilviért, Maráért, Kláriért, mindenkiért, aki ott volt. A barátnőim közül sokan láthatták őt közelről, kaptak tőle autogrammot, egy mosolyt, néhány szót, egy pillantást. Mert mindig mindenkinek a szemébe néz, akivel beszél. Hihetetlen. Darren arra kért bennünket, legyünk civilizáltak és rendezettek, mindenkinek mindent megpróbál majd aláírni. De ne ölelgessük és ne puszilkodjunk vele, mert nem kaphat el semmit. Tiszteletben tartottuk a kéréseiket, annyira hálásak voltunk a lehetőségért. Mindenki fotóit aláírta. Én nem kértem autogrammot, csak annyit mondtam neki, “annyira köszönjük, hogy eljöttél ide” és erre azt felelte, miközben rámnézett, hogy “én köszönöm, miattatok jöttünk”. Ennyi volt. És ennyiről szól a történet. Ez a néhány szó magában foglalja az előadó és hallgatósága között fennálló kapcsolat lényegét, a legszebb részét, az adás és elfogadás elvének tökéletes ívét. Amikor meghallottam, hogy jönni akar Budapestre, az MBT cipőm gumitalpán úgy kezdtem el ugrálni, mint egy gumilabda, sikoltoztam mint egy őrült tinédzser, és integettem neki, mellettem a többiek követték a példámat, lengettük a zászlókat. Szegény flótás három méternyire állt tőlünk, még mindig írta alá a dolgokat. Észrevette, mit művelünk, válaszként szintén pattogni kezdett, integetni és ujjongani. Hatalmas pillanat volt, hatalmas. Egyikőnk sem fogja elfelejteni soha! Ezután már csak arra emlékszem, hogy sírtam örömömben a következő félórán keresztül, a barátnőim pedig egymást váltogatva ölelgettek. Ezt sosem fogom nekik elfelejteni! Úgy túlcsordult bennem az öröm, hogy még most is könny szökik a szemembe, ha eszembe jut. Miután Josh mindent aláírt, felment a buszra. Mi a saját buszunkra vártunk, boldogan várakozva a turnébusz közelében.

Ami még boldogsággal tölt el: sikerült Darren-nek odaadnom az ajándéktasakot, melyben anyukám három rajza volt (Josh dalai ihlették), és a regényem első része (szintén Josh ihlette). És Katáéktól egy hatalmas szív alakú nyalóka. Darren átnézte őket, van-e benne valami veszélyes, és azt mondta, mindjárt felviszi a buszra. Elmondtam neki, hogy Erin Kansas-ből üdvözli őket és nagyon hálás a csomagért, amit Darren eszközölt ki Josh-nál. (Ugyanezt az üzenetet Anja is átadta Darren-nek, úgyhogy Erin-t nagyon boldoggá tettük!)

Ezúttal nem volt koncert utáni depresszió. A buszon hazafelé rengeteget beszélgettünk. Néhányan aludtak. A legjobb barátnőim közül néhányan velem voltak. Anyum mellettem bóbiskolt. Fantasztikus emberekkel találkozhattam. És végre beszélhettem Josh-sal. Szemtől szemben, csak néhány szó erejéig, de megtörtént. A koncert fantasztikus volt, Josh jelenléte beragyogta a termet. Az első sorban ültünk én, anyukám, Anita és Szilvi – micsoda kiváltság! Úgy éreztem magam, mint egy nagyon, nagyon titkos és gyönyörteljes bűntett cinkosa. Josh fel-alá mászkált a színpadon közvetlenül előttünk… Annyira gyönyörű, hogy az ember lelke belefájdul. Nem tudtam, mire figyeljek: a hangjára, az arcára, a teljes jelenlétére, részletek nélkül…? Orsi, akit nagyon szeretek, elmondta, hogy látta Josh indigó-auráját. Gyönyörű igazolása ez annak, amit mindenki megsejt vagy megérez, aki Josh-t meghallja és megpillantja: hogy Josh különlegesen erős intuícióval és érzékenységgel rendelkezik az emberek irányába.

Bevallom, hogy ismét az arcát néztem két órán keresztül. Megállás nélkül. Másra nem nagyon tudtam és nem is akartam figyelni. Amikor először a zongorához ült a “Changing colours”-t előadni, az első sorból csak a szemét láttam a zongora fölött. Soha így nem láttam a szemeit, pedig minden fotón, felvételen a szeme vonzza először az ember tekintetét. Most ez a szempár ott volt előttem, nem láttam semmi mást, gondoskodott a sors arról, hogy a lényegre figyeljek: lelkének tükrére. Ahogyan azok a szemek éltek! Micsoda kifejezőerő, micsoda érzékenység, szenvedély. Kevés ilyen szépet láttam még életemben. A koncert vége felé, amikor levette a zakóját és fehér pólóban maradt, a mellkasának emelkedése és lágy esése, miközben levegőt vett, teljesen letaglózott. Részegítő látvány volt, szinte hipnotizált, és ez a látvány azóta is itt él bennem, kitörölhetetlenül. A tüdeje megtelik levegővel, majd átutazik a torkán keresztül, hogy szeretetté és szépséggé alakuljon, melyet ez a fantasztikus ember szabadon és önzetlenül oszt szét, amerre csak jár. Most már értem, hogy amellett, hogy a torka a hangszer, az egész teste együttműködik e csodálatos tevékenység létrehozásában.

Sok részletről nem írtam, pl. arról, hogy a “You raise me up”-ban mi, a közönség voltunk a gospel-kórus… És arról sem, hogy minden dalát szépen felvezette, mesélt róluk. Szereti a dalait. Annyira szereti, amit csinál. Ezek a részletek, és azok is, melyekről írtam a szívem széfjébe kerültek, örök megőrzésre. Egészen bizonyos, hogy ezt az estét, és napot, soha nem fogom elfelejteni!

14 Comments