Vártam már. Esküvő, családi események, vendégek, utazgatás, koncertek, színház, új ismeretségek: mindez csodálatos, tényleg az. Sok olyan pillanat volt az elmúlt időszakban, melyek belémégtek, sosem felejtem el őket. Barátok pillantásai, az élő zene katartikus ereje, kedves szavak, váratlan fordulatok, apró véletlenek, kisebb-nagyobb csodák. Még bennem élnek, látom, hallom, érzem őket. Leírhatnám őket, hogy hűen emlékezhessek rájuk később, visszatérhessek ehhez a bejegyzéshez, ha majd a jövőben úgy fogom érezni, magamra vagyok hagyatva. Hogy legyen miből merítenem erőt, hogy láthassam bizonyítékként, ha valaha kételkednék benne: szeretet vesz körül. De nem akarok leírni semmit. Csak az maradjon meg bennem, ami valóban fontos, ami valóban nekem szólt. A rosszat felejtsem el, a vélt vagy valós sérelmeket temessék maguk alá a jó pillanatok. Csak ezekre emlékezzek.
Sok volt ez így egyszerre. Hiába próbáltam tudatos lenni, beosztani az erőmet, arra figyelni, ami és aki fontos. Hiába figyeltem magam, és mondogattam magamnak: ez illúzió, kitalálod, bebeszéled magadnak, mert az egód haragban akar lenni. Hiába kellett kevesebb és kevesebb idő a tudatosság előhívására, mégis becsúsztak szégyelnivaló dolgok. Fáradt lehetek, mert nem tudom, hova figyeljek, kire, mire. És kire és mire ne. Sokat szeretnék csinálni, haladni szeretnék mindenfélével. És sokakra szeretnék figyelni. Figyelek a háztartásra, amit egyesek szerint már túlzásba is viszek, pedig csak az allergiaszezon miatt szerettem, ha tiszta volt a lakás és nem volt mosatlan, és meg volt főzve. Foglalkozom a filmklubbal, ami hétről hétre áldás és átok egyszerre, átmenet nincs; állandó stressz- és az elégedettség forrása. A családom tagjaival szorosabb lett a kapcsolatom egy ideje, ez szintén áldás, néha kicsit átok; a tűz közelében vagyok, nem tudom kivonni magam, ha konfliktus van, középen állok, mert nekem ez a sorsom, nálam nincs más megoldás. Ezek az állandó tények, melléjük társult az utóbbi két hétben három koncert és egy színházi előadás. Nagy élmény volt mindegyik. Ezek voltak az én Duracell elemeim. Ezek, és a szeretet, amit az emberektől kaptam. Igyekeztem visszaadni, ahogy tudtam; mondták is, hogy tegyem, tettem magamtól is. Valahol önmagammal szembeni elvárásként tekintettem a külvilág felé fordulásra: pedig észrevehettem volna, hogy ez most nekem szólt, az Angyalom minden követ és fát és tengert megmozgatott annak érdekében, hogy érezzem, mennyire szeretnek engem, és ezért nem is kellett volna cserébe tennem semmit. Mert lesz olyan, hogy majd ebből az időszakból kell merítenem, tudom.
Most ott tartok, hogy zsúfolásig tele a lelkem szépséggel, örömmel, a fejem pedig gondolatokkal, érzésekkel, ötletekkel, tervekkel. Alig bírom kordában tartani mindezt, nem tudom, merre forduljak először. A sors váratlan pihenőt adott, az asztrológia óráknak egyelőre vége, mert a tanárom külföldre utazik. Talán már megkaptam, amit meg kellett kapnom, végtére is, ezer irányban tekinthettem ki az elmúlt két és fél év alatt, amióta asztrológiát kezdtem tanulni magánúton. És itt a kulcsszó: magánút. Ennek a fontosságát érzem már egy ideje. Amióta megértettem, hogy egyedül is megy. Csodálkoznak, hogy tudok egyedül színházba menni?! Jelentem, remekül tudok. Senkire sem kell figyelnem, csak a színészekre, és a belső hangomra. Ugyanez vonatkozik a mozira is. És minden másra. Társas lény az ember, valóban; de ha nem figyelünk oda, függeni kezdünk a társunktól, legyen az barát, vagy barátnő, vagy élettárs. Igazolást várunk el tőle arra, hogy kimondhassuk valamire: ez jó, ez szép, ez értékes. Ezt szeretem. Hányszor bántódtam meg, ha valakinek nem tetszett valami, ami nekem nagyon?! Nem hittem el, hogy az attól még lehet jó… nekem jó. Lassan eljutok talán oda, hogy megértsem ezt. Lassan akkor is jónak tartok majd valamit, ha nem oszthatom meg másokkal. Persze, hogy a csodát legszívesebben megosztanánk másokkal, hogy ők is megélhessék. Talán önzetlenségből, talán pont önmagunk értékének növelése céljából. Talán mindkettőből. De amit megosztunk, azt már nem lehet misztifikálni, az már közös, azt már más is látta, már nem rejtélyes, nem csak a mi édes titkunk. Márpedig szükségünk van titkokra… nem sokra, de néhányra mindenképpen.
Hiába jött velem szembe az elmúlt időben többször is az örök igazság, miszerint az egészséges, kiegyensúlyozott érzelmi élethez szükség van elvonulásra. Hiába, mert még mindig nem értettem meg, nem tudtam magamévá tenni ezt az alapelvet. Nem tudom rendszeresíteni, mert mindig körül vagyok véve emberekkel, bárhol vagyok, otthon, munkahelyen, barátok között, interneten. És amikor már a sors úgy dönt, kényszercsendre küld, olyankor általában az egóm elkezd jajgatni, és dagonyázok az önsajnálatban: rám senki sem figyel. Pedig olyankor kellene észrevennem, ami már a szememet is kiszúrja: csendet kell beiktatnom, hátra kell lépnem, vissza kell vonulnom, ha csak egy órára, akkor annyira, ha egy hétre, akkor annyira. Különben feszültség keletkezik bennem, amitől félreértek dolgokat, ezekre félreérthetően reagálok, és elindul a bántási körforgás. Muszáj lesz kitalálnom, hogyan ültessem gyakorlatba a nagyszerű (és már többször megtanult) alapelvet, különben mindig ugyanazokba a csapdákba és vermekbe fogok beleesni.
