“Straight to you”, Párizs

Nehezen hiszem el, hogy néhány hét leforgása alatt kétszer is láthattam Josh Groban-t élőben énekelni. Két napja a Grand Rex fényűző páholyában ültem, mégis álomnak tűnik, mintha meg sem történt volna.

Ahogy telik az idő, úgy változnak a Josh-hoz fűzött érzéseim, gondolataim. Van, ami megmarad, de az is átalakul, hiszen semmi sem állandó… az egyetlen bizonyosság az életben a változás. Így hát abbéli hitemet, hogy tavaly London és idén Bécs után újat nem tud már nekem nyújtani pozdorjává zúzta az Elkerülhetetlen, akitől egykor rettegtem, de akit mostanában egyre szívesebben látott vendégként fogadok.

Párizsi barátnőm, Nathalie jóvoltából jutottam jegyhez a hétfői előadásra. Örök hálám neki. Nem csak gyönyörű élménnyel gazdagodtam, hanem kedves svájci barátnőmmel, Marianne-nal is találkozhattam és a két kamasz fiával, akik aranyosak, kedvesek, illedelmesek és idősebbnek tűnnek a koruknál (azt hiszem ez a fiatalabb generációk minden tagjára igaz). A Grand Rex egy elegáns mozi, nagyjából a párizsi Urániának felel meg. A vacsoránk elfogyasztásakor Josh arcát és nevét nézhettük a neonkivetítőn, nagyjából két órán keresztül. Büszke voltam arra, hogy nagy betűkkel virít a neve és gyönyörű arcát látja a sok párizsi, aki arra jár. Kiváltságosnak éreztem magam, amiért ismerhetem őt, és a tudatot, hogy ez az érzés soha nem fog elmúlni, legfeljebb csak erősödni, bizonyosságként élem meg.

Eric Mouquet, a Deep Forest világzenei együttes frontembere és néhány zenésztársa, illetve vokalistája volt az előzenekar. Eric és Josh jó barátok illetve zenészkollégák, Josh legszebb, legsikerültebb dalaiból nem egy közös munkájuk gyümölcse: Awake, Remember when it rained, Machine, Never let go… Hallottam a zenekarról, egy-két dalukat ismerem is, de bizton állíthatom, a minikoncert után rajongójuk lettem. A páholyból tökéletes rálátásom volt a színpadra, a hangzás is tökéletes volt, minden precízen és bejáratottan szólt. Mint már annyiszor rövid életem során megállapíthattam, hogy a zene közösségi élmény ugyanúgy, mint meditáció, helyzettől és körülményektől függően. Ez az alkalom mindkettő volt; a Föld felé irányított szeretetet magunkba szívhattuk és átélhettük, együtt vert a szívünk a zene ritmusára, én személy szerint erősen éreztem, ahogy körülvesz az Univerzum, melegen tart és üzen: figyeljek másokra, ugyanakkor ne hagyjam magára őt sem, mert szüksége van rám, aprócska Senkire, hiszen én is fontos porszem vagyok úgy, mint mindenki más. Gyönyörű élmény volt, köszönöm Eric Mouquet-nek.

Természetesen nem véletlen, hogy ő és Josh barátok. Ezen is töprengtem a zene hallgatása közben, ahogy a fény színei gyönyörködtettek és a zene dobolt a lelkemben. Csodálatos, ahogyan a rokonlelkek egymásra találnak az életben, kettejük régóta tartó barátsága és alkotói képességeik összetartó ereje a bizonyíték rá.

Az sem volt véletlen, hogy a koncert előtt elkobozták a fényképezőgépemet. Anitának még azt írtam sms-ben, hogy ezúttal is csak Josh-ra kell majd figyelnem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem, de ez a tévedés boldog felismerésekkel járt. Míg Bécsben szinte a pórusok mozgását is megfigyelhettem Josh arcán, olyan közel ültem hozzá, most a kettőnk közötti távolság másra nyújtott lehetőséget. Arra, hogy beláthassam a színpadot, teljes egészében, hogy megfigyelhessem a zenészek minden mozdulatát, hogy figyelemmel követhessem az eseményeket, és hogy ráébredjek néhány nagyon fontos dologra.

A “Straight to you” volt ismét a nyitódal, instrumentális változatban adta elő a kamara zenekar. Egyik hangszer sem nyomta el a másikat, mint Bécsben a fúvósok, együttes hangzásuk adta ki a tökéletes kerek egészet és miközben a fényben úsztak a zenészek, a fúvósok és vonósok hangja lehozta számomra a Mennyek valóságát. Szó szerint azt éreztem, hogy égi dicsőséges zene szól, hogy az Angyalok harsonáját hallom. Ezután robbant be Josh, a nézőtér pedig átalakult egyetlen tapsviharrá; rövid meghajlás után Josh leült a zongorájához és jött a “Changing colours”. Minél többször hallom, annál jobban megszeretem ezt a dalt… Mosolygott a szám, a szívem, a lelkem, hogy ismét egy légtérben lehetek vele. A háttérben kék és lila keveredett a hatalmas függönyökön, Josh-ra pedig végtelenbe nyúló fénycsóva irányult. Nem láttam az eredetét, elfedte előlem a páholy, így olybá tűnt, mintha őrá is a Mennyek figyelme ereszkedne. A kézzel fogható valóság mindig a nem láthatót tükrözi, az alkímiai írás törvénye, a Tabula Smaragdina szerint ami fent, az lent is: számomra egyértelmű volt a helyzet spirituális töltete. Más pillanatokban egyszerre három fénycsóva fogta körbe Josh-t, ezt is gyönyörűen jelképesnek éreztem…

Az előadott dalok listája majdnem teljesen egybevágott a bécsi dalokéval, néhány kivétellel. Ugyanúgy előadta a “February song”-ot (a hangszerelése hihetetlennek tűnt, kifinomultnak, érzékenynek, nagyon jót tesz ennek a dalnak a kisebb szimfónikus zenekar jelenléte és a monumentalitás visszafogása), a “Per te”-t, a “Broken vow”-t, az “Alejate”-t, az “Alla luce del sole”-t (számomra a hangja ebben a dalban érvényesül a legjobban, ájulásközeli állapotba kerülök azoktól a fenséges mélységektől; valaki a sűrű forró csokoládéhoz hasonlította Josh hangját és ennél találóbb hasonlat nemigen létezik!), a “You are loved” akusztikus változatát (amikor először ejtette ki a “you” szót, ujjával felém mutatott, és tökéletesen az én irányomban nézett – hallod ezt, Eszter?!) , a “Hidden away”-t, a “Higher window”-t, a “Bells of New York City”-t (Kata, volt harangjáték!), az “Oceano”-t (istenem, milyen gyönyörűen szólt megint, a háttérben a színek milyen csodálatosan pompáztak, mozogtak, hullámoztak, dúltak, mint egy vihar, éreztem, hogy tengeren lebegek, alattam a türkizzöld, fölöttem az ibolyakék!), a “The wandering kind”-ot, a “Voce existe em mim”-et (dobolt megint, én persze elájultam megint, ez a dal csodálatosan életre kel élőben, a közönség első soraiban állva táncoltak), a “Machine”-t (ennek második felében Eric is színpadra lépett a szintetizátorhoz), a “Weeping”-et, a “Mi mancherai”-t (Eszter: Christian megint nagyon jó volt, szépen gyarapodik a rajongói tábora, egyre nagyobb üdvrivalgással fogadják őt!). A “You raise me up”-nál megint vele énekelhettem. Ráadásban volt a “Play me”, az “Awake” és a “Smile”.

Számomra ezúttal a “Voce”, “Machine” és “Alla luce” mellett az “Au jardin des sans pourquoi” és az “Awake” jelentette a fénypontot. Az előbbi, hiszen az új lemezről az egyik legkedvesebb dalom, mert franciául énekli, és mert az üzenetét különösen gyönyörűnek találom. (Josh felvezetése csak hozzátett ezen érzéseimhez; eddig nem tudtam, hogy Rufus Wainwright az édesanyjával együtt dolgozott ezen a dalon Josh-sal, és hogy milyen szép ajándékot adhatott neki Josh, amikor feltette ezt a dalt a lemezre: pár hónapra rá Rufus édesanyja rákban meghalt és kiderült, hogy ez volt az egyetlen dal, melyen anya és fia együtt dolgoztak.) Az utóbbi azért, mert az összes dal közül számomra talán ez mondja a legeslegtöbbet; az elmúlt évek alatt több csodálatos felismerésben volt részem e dal kapcsán, amolyan megvilágosodásos pillanatok, melyeket féltve őrzök emlékeimben. Bécsben nem hallhattam, ezért most számomra ajándék volt, hogy előadta, méghozzá nem is akárhogyan. A dal vége felé felerősödtek a dobhangok, az eddigi fennkölt, szinte éteri hangulatot, melyet megszokhattam ezúttal felváltotta a pillanatot megragadni hiába próbáló ember küzdelmes harca, egy halálraítélt kivégzése előtti dobpergés jutott eszembe, döbbenetes volt. Talán azért is éreztem így, mert Josh elmondta a dal előtt, hogy a turné során néha észre sem veszik, mennyire telik az idő, milyen sebesen elillannak a közös pillanatok, és az “Awake” ezekről a megállíthatatlan pillanatokról is szól. Eszembe jutott Tim Curle, aki most sem volt jelen, az ütős hangszerei sem voltak a színpadon. Világos, hogy pótolhatatlan emberről van szó, és senki sem tudja, mi történhetett, de valami komoly baj lehet, az bizonyos.

Természetesen volt viccelődés, volt francia nyelvű felolvasás, volt rögtönzött Police-imitáció (a színpadra felhívott lányt Roxanne-nek hívták), volt bensőségesség, volt ökörködés, volt komoly zenélés, volt örömzenélés, volt bennfentes poén (“In the movie I played, well, a jerk. That’s half French already”, mire Tariqh szinte fetrengeni kezdett, sosem fogjuk megtudni, min, Josh pedig egykettőre lezárta a dolgot: “I’m an idiot”), volt móka és kacagás és melankólia. És mindenben, minden mögött ott húzódott a mélység. Kérdésre válaszolva Josh viccesen bevallotta, hogy ha különleges képességet, erőt választhatna, akkor láthatatlan szeretne lenni, hogy kiosonhasson a koncert után a rajongókhoz, megtudni, mennyire tetszett az előadás (erősen érezni a humorizálás mögött az örökös bizonytalanságot, a visszacsatolás szükségességét, érezni, mennyire fontos a számára a közönsége véleménye, az, hogy elfogadják-e és befogadják-e őt), illetve szeretne szuperszónikusan repülni, hogy mielőtt pislogni tudna, máris visszajöjjön egy-egy színpadra újabb előadást tartani nekünk (hát nem csodálatos ember?), és persze a harmadik, nem annyira fontos képesség, de azért jó lenne: ha a torka cukorkákat tudna lövelni. (Valamilyen szinten nagyon is megédesíti az életünket az, ami a torkából kijön!)

Mivel Josh arcát nem láttam tisztán, a szemem szabadon barangolt a színpadon, miközben a telt bársony-baritont hallgattam. Láthattam, ahogy Tariqh kiéli magából az őszenész és őspasi ösztönöket egyszerre: ahogy riszálta a csípőjét az “Alla luce” alatt, hát a tizenyolcas karikát kitettem volna… Láthattam a saját szememmel azt, amit mindig is tudtam: hogy Josh nem bírja sokáig egyedül a dicsőséget, közelebb megy ehhez vagy ahhoz a zenészhez, hogy amaz osztozhasson az őt körülvevő fény melegén. A szó legnemesebb értelmében véve csapatjátékos, ahogyan a többiek is: közösen dolgoznak, egymást támogatva hozzák létre a Csodát. Erre csakis alázattal teli, tisztaszívű és nagylelkű emberek képesek, akik háttérbe tudják szorítani magukat és nem is érzik áldozatnak azt. Akik mást helyeznek előtérbe saját maguk elé. Belémhasított a tudat, nem először és valószínűleg nem utoljára, hogy Josh ezért jött az életembe, hogy ezt megértesse velem; négy éve is ezt éreztem, most is tisztában vagyok vele. Alázatra tanít, önzetlenségre, akár az írásban, akár az emberekhez fűződő kapcsolataimban. Néha elfelejtem a tanításait, időnként túlságosan közel kerülök hozzá, szélsőségessé válik az iránta érzett szeretetem, elvakít a vágyakozás iránta. Most ez volt az este legszebb ajándéka, hogy megérthettem mindezt, hogy hátrébb toltak, de nem bántó, hanem tanító jelleggel. Az összes általam megismert, már nem élő vagy még a körünkben lévő Tanító közül Josh hat rám a legerősebben, őt érzem magamhoz legközelebb, emberi tulajdonságai révén is, hiszen a párommal sok mindenben hasonlítanak. Ez persze veszélyt rejt magában, amit már nem egyszer éreztem, tapasztaltam… Amikor a színpadi fények lilába öltöztettek mindent, akkor éreztem magam a legnagyobb biztonságban, és mivel a koncert során rengetegszer fordult elő lila, szinte végig szeretetburokban melegedhettem. A spiritualitás színe ez, melyet néhány éve még tudatosság nélkül választottam magamnak, most már tudom, hogy tudatalattim üzent, jelezte számomra az irányt.

A két óra és közel tíz perces koncert után nagyjából negyven percet várakoztunk a buszok mentén, melyek a forgalmas Poissoniere sugárúton parkoltak a mozi előtt közvetlenül (volt is szívdobogás, amikor odaérkezvén először megpillantottam az ismerős buszokat!). Darren jelezte, hogy 1 azaz egy percig jöhet ki Josh, éppen csak aláír valamit és már megy is. (Ehhez képest jó tyz percig és villámgyorsan aláírt nekünk, a tőle megszokott kedvességgel és odafigyeléssel.) Nincs puszi, nincs ölelkezés, lehet fotózni de nincs pózolás (de volt). Két oldalon álltunk, fémbarikádok előttünk. Josh kijött a másik oldalhoz, kisvártatva elindult felénk, kiszaladtak belőlünk a hála és öröm hangjai. Közelharcot vívtunk az aláírásokért, mégis vigyáztunk egymásra és nem volt semmi agresszivitás itt sem. Josh mosolygott, gyönyörű volt, és MAGAS. (Esztinek igaza lehetett, szerintem Josh-nak mágikus ereje van, aki a közelében van, az úgy érzi, egyenrangú vele, azonos szinten van vele szellemiekben és fizikai magasságát illetően is, egyszerűen áthasonul hozzá, vagy nem tudom, mindenesetre most kifejezetten olyan érzésem volt, hogy a magam 180 centijét Josh kellőképpen megközelíti, mondhatni, felér hozzám *erősen önirónikus kacaj*.) Nem szeretek nyomakodni, de most a köz érdekében cselekednem kellett, a zászlónkat nem volt máshol alkalmam megmutatni, ez volt az utolsó lehetőségem. Odatoltam a sor elejére, kértem rá aláírást, elmotyogta az orra alatt a Budapest szót, tehát a tudatába kerültünk. Nem nézett rám, de nem is vátam ilyesmit, az est általános mondanivalója célbaért; ráadásul, ha nem a csoportunk nevében várom meg koncert után, egyáltalán nem is vártam volna meg, siettem volna vissza a szállodához.

Csodaszép volt az egész a legelejétől a legvégéig és a legszebb benne az, hogy pontosan tudom, mi miért történt… és hálás is vagyok mindenért. Találkozhattam két barátnőmmel is, az egyikkel most először; összefuthattam Gayle-lel, aki OLga révén tudott rólam, összefutottam Klaudi-val, aki német és Írországban dolgozik és pontosan tudta, ki vagyok, az angol fórumon ismer, dícsérte a háttereimet. Nathalie mesélte, hogy sírt a koncert alatt, úgy érzi, a humanitárius feladatai miatt sokáig nem fogja látni Josh-t; az aláíráskor ott volt az első sorban, adott Josh-nak egy bumerángot, a közepén Sweeney volt egy fotón, Josh nevetett, amikor megkapta. Őszintén örültem neki, csupaszív ez a lány, tőle is nagyon sokat tanultam, tanulok.

Nagyon, nagyon szép volt minden pillanat, hálával és alázattal köszönöm neked, Istenem, hogy ismét ekkora áldásban részesítettél.

14 Comments