Az irány

Pár hónapja született bennem egy döntés, melynek értelmében a blogomon megszüntettem a személyes bejegyzések közzétételét. Ennek több oka volt, melyeket most nem fogok újra elővenni. Az elmúlt években ugyanis, ha visszagondolok és a fontosabb érzelmi hatású élményeimet összeszedem, tulajdonképpen egyértelműen látszik az irány, melyet követnem kell.

Melyet követnünk kell, azt hiszem, mindannyiunknak.

Hogy miért többes számban beszélek? Mert te és én összekapcsolódunk. Nem azért, mert a barátom vagy. (Hiszen az a csoda is megtörténhet, hogy ismeretlenül tévedtél erre a blogra.) Hanem azért, mert az emberiség egy nagy közös tudattal rendelkezik és a fölöttünk álló hatalmakkal együttműködésben (sokan Istennek hívják) úgy egyénileg, mint együttesen haladunk a fejlődés ösvényén. Ideális esetben e kettőnek párhuzamosan kellene haladnia, mindazonáltal nem is egy példát tudunk hozni arra, amikor egy elveszni tűnő társadalomban feltűnt egy-egy karizmatikus személy, vagy vezető, aki a közvetlen környezetére és a tágabb értelemben vett emberiségre is hatni tudott. Ezek a szellemi vezetők időtálló és tartalmukban mélyen elgondolkodtató útmutatóval szolgáltak nekünk az idők során. Ugyanakkor ők, akikre az emberek többsége felnézett, a Messiást látta benne, a megmentőt, a Megváltót, stb. szinte kivétel nélkül mindig kiemelték az emberi lény potenciálját, a bennünk rejlő lehetőségeket, és soha nem önmaguk feldícsőítésével mulatták az időt. Az ideálok, melyeket keresünk, és törvényszerűen találunk is, egy idő után fejlődésünket gátló tényezőkké válnak. Szükségünk van szellemi mankóra az induláshoz, de rá kell ébrednünk annak az igazságára, amit ezek a kiemelkedő szellemi vezetők egytől egyig elmondanak nekünk, ki-ki a maga korában: az elvekhez, parancsolatokhoz, irányzatokhoz, hitrendszerekhez való görcsös ragaszkodás beszűkíti a látókörünket, tompítja az érzékeinket, hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a magunk kis védett világával tudjunk csak azonosulni, és a “másik” által hasonlóan fontosnak tatott hit- vagy elvrendszert elvessük, netalán kinevessük, vagy ami még rosszabb, megijedjünk tőle. Ennek értelmében az utóbbi időben nem is egy ilyen kiemelkedő szellemi vezető munkásságával igyekeztem kapcsolatba kerülni. Igaz, hogy csupán felszínesen sikerült (ennek okai elsősorban bennem keresendők), de még így is üzenet hátán üzenet szivárgott át mondandójukból a gondolkodásmódomba. A szavaik, üzeneteik ereje nem csak abban nyilvánul meg, hogy érzem őket, hanem abban is, hogy mindez ismerős, mintha régről lenne részem, mintha korábban már tudtam volna mindezt. Tulajdonképpen emlékeztetőül szolgál. Nem utolsósorban pedig a gyakorlatban is megállják a helyüket. Amit kapok, gyakorolom az emberekkel való kapcsolatomban és úgy tűnik, csökkennek a konfliktusok, vagy ha vannak (mert még sokáig lesznek), viszonylag gyorsan sikerül megszűntetnünk őket. Jól emlékszem még azokra az időkre, amikor egy-egy vitában görcsösen kapaszkodtam az utolsó szó jogába, a szellemi vagy érzelmi fölénybe, amit vitapartneremre rá akartam erőltetni. Nincs miért szégyenkeznem, hiszen a neveltetésem, a társadalmi beidegződések, minden, amit születésemtől fogva belém neveltek arra késztetett éveken keresztül, hogy minduntalan és szinte kivétel nélkül mindenkivel emberi játszmákba bonyolódjak. Hálás vagyok, hogy számomra is megmutatkoztak más irányok, utak, és hogy a körülményeim és a személyiségem folytán fel is figyelhettem ezekre.

A szüleim hagyatéka két eltérő ösvény, melyek egyesülését érzem létrejönni magamban és az életmódomban. Ezért a fentieket leszámítva többet szeretnék írni. Olyan dolgokat, amik másnak is fontosak lehetnek, vagy ami másban is elindíthat valamit. Valahogy mindig is egyértelműen ebbe az irányba haladtam, és most már egyre tudatosabban szeretnék figyelni arra, hogy amit teszek, írok vagy mondok ne önös érdekből történjen. Ehhez kérem a segítséget Istentől és az Univerzumtól, remélem, meg is kapom majd.

4 Comments