Csíkszeredán jártam, Baricz Gergőt láttam…

Ez a cím már napokkal az elindulásom előtt a fejemben motoszkált, megtartom hát, akkor is, ha ez a másfél napos erdélyi utam távolról sem csak Gergőről szólt. Őmiatta utaztam, kétszeresen is őmiatta. Egyszer azért, mert szívem összes szeretetével szeretem ezt a fiút, másodsorban pedig azért, mert szívem összes, Gergő iránti és szavakba öntött szeretetére egy bizonyos személy írásban reagált bő két és fél hónappal ezelőtt, és ezzel a bizonyos személlyel olyan szoros kapcsolatba kerültünk azóta, hogy mivel ő Csíkszeredán lakik, gondoltam, ővele is találkozhatnék.
Nem sokat aludtam mostanában, minden érzékenyen érint, és a lelkembe mélyen hasítottak olyan felismerések, melyek meglepetésszerűen érnek, és melyekkel nem tudok mit kezdeni. Össze-vissza beszélek, pedig senkit se érdekel mindez, csak Gergő… gondolom… de nem tudom már kettéválasztani a kettőt…
Mi vihet rá egy magyar állampolgárt, aki huszonkét éve települt át Romániából, és aki eddig nem érzett késztetést a „hazautazásra”, hogy buszra pattanjon, összesen 24 órát buszozzon azért, hogy nagyjából egy harminc perces élő koncertet megnézzen, tudván, hogy utána másfél órán keresztül Geszti Pétert és zenekarát kell hallgatnia? Utólag azért belátom, Geszti papa jól nyomja a sódert is, meg a zenét és pattogást is, megmozgatja a tömeget, több évtizedes slágereket énekel, melyek igencsak részei lettek a magyar kultúrának. Nem lehet őt kikerülni. Nem volt rossz a koncert, elsőrangú zenészek és énekesnők álltak a közönség elé, csak a hátam és a lábam ne fájt volna annyira a buszon üléstől, no meg a szívem attól, hogy Gergő már nincs a színpadon… De elkanyarodtam. Egy előzenekar kedvéért utaztam külföldre, egykori hazámba, egy fiatal énekesért, aki annál jóval több is… Ő a kitépett gyökereimet képviseli, megtestesíti mindazt, amit kiskoromban útravalóul kaptam, amit még a magyarországi nagyvárosi lét sem tudott teljesen kiirtani belőlem. Megváltoztam, amióta átköltöztünk, de ennek a szép neveltetésnek az emlékei még elevenen élnek bennem, és bármit teszek, mindig élni fognak. Gergőt nem tudom szavakba foglalni, mert amint Kati barátnőm rámutatott, sem szó, sem fénykép, sem videó felvétel nem képes hűen visszaadni a csodálatos, valós, hús-vér embert. Megpróbálhatom, de minek… Készítettem fotókat is… de minek… leginkább azoknak, akik nem lehettek ott, mert a legszebb fényképeket róla az elmém őrzi.
Hogy milyen volt Baricz Gergő legelső, saját zenekarával megszervezett koncertje, melynek során saját dalokat és néhány, a szívének kedves feldolgozást énekelt? Először is, rövid. Túlságosan rövid ahhoz képest, hogy Gergő mekkora erőt és határozottságot mutatott. Másodszor, hangosításilag tökéletlen. Túlságosan tökéletlen ahhoz képest, mennyire jó zene szólt a hangfalakból. De még így is nagyon jól szóltak a dalok, nyersek voltak és őszinték, játékosak és elgondolkodtatóak egyben, kedvesek, emberiek, pörgősek, és időnként súlyosak. Ez a fajta fiatalos, nyers őszinteség nagyon tud ám zúzni, és Gergő ennek a melankolikus zúzásnak a nagy, habár még fiatal mestere. Ő már akkor megérhetett előadónak, amikor a szüleitől tisztességet és szeretetet kapott, amikor megtanították arra, hogyan érdemes emberekkel bánni, hogyan kell szeretni, hogyan kell adni, és mit érdemes megénekelni. Kicsi korában megtanulhatta mindezt, talán a vasárnapi szentmisén, vagy a föld megmunkálása közben. Ezt a fajta tanítást, vagy mondhatnám úgy is, hogy beavatást csak nagyon kevesek kapnak meg ilyen zsenge korban. Gergő megkapta, mert őrá ez nem súlyos teherként nehezedik, hanem nemes feladatként, életcélként. Ő képes arra, hogy mindezt úgy kezelje, ahogyan kell. Tisztában van az értékeivel, ki is áll értük, de nem hagyja, hogy különlegesként hirdessék őt. A mai napig szerény, de amint kiáll a színpadra, minden sejtje zenei rezdüléssé alakul, és ő csak azt teszi, amit a lelke kíván tőle: őszintén adja át azt, amiben hisz, ami számára fontos, és amiért harcolni kész. A gyökereiről beszél, miközben a saját fiatalos énjét is beleénekli dalaiba, és a saját nemzedékének belső vívódásait, álmait és érzéseit adja át lendületes gitárjátékával. Már az X Faktoros dalokat is úgy adta elő, ahogyan senki más nem képes rá, de vasárnap este Csíkszeredán egy új arcát láthattuk Gergőnek. Eddig talán a legigazibbat. Szabályok és kötöttségek nélkül léphetett fel, kezében a szeretett gitárja, körülvéve három zenész kollégával, melyek közül ketten a barátai is. Érett férfinak nem csak a látszatát keltette, hanem az is volt: céltudatos és határozott. Erőtől duzzadó, annak ellenére, hogy három fellépés és több órányi utazás, repülőről repülőre átszállás és autóút, illetve talán egy-két órányi alvás volt a mögötte hagyott 24 órában! Álmai megvalósulásakor válik ilyen határozottá az ember, és Gergőnek most egy nagy álma válik valóra. Végre levetheti a tehetségkutató béklyóit, végre megmutathatja a színpadon fellépő igazi Baricz Gergőt. A zenészt. Az alkotó férfiembert. Azt, aki nem csupán szócső és más dalainak tolmácsa, bármennyire eredeti is legyen… hanem teremtő is. Látszott az arcán, a viselkedésén, a testtartásán, hogy érettebb lett, céltudatosabb, komolyabb. Mindez egyértelmű volt a hangosítás ellenére is. Megmozgatta a tömeget, lehívta őket a lelátókról a küzdőtérre, de sajnos mire belelendült volna mindenki, már vége is volt… Magamhoz sem tértem, máris Gesztiék viccelődtek előttem, ami nem volt baj, mert a maguk műfajában ők verhetetlenek, és ezért minden elismerésem az övé; arról nem beszélve, hogy Geszti és Gergő között kölcsönös tisztelet van, ráadásul mindkettőben megvan az a fajta őrültség és szakmai nemtörődömség, ami a jó előadó jellemzője. A közös produkció alatt mindez nagyon tisztán volt látható. Öröm volt őket nézni. Megjegyezni szeretném, méghozzá a Geszti irányában lehető legtiszteletteljesebb módon, hogy amikor Geszti visszahívta Gergőt a színpadra, fülsiketítő üdvrivalgás hallatszott. A Gringo Starnak nem jutott ilyen elismerés. Fájdalmas lehetett ez az együttes fejének, talán a másodperc egy töredékéig láttam is az arcán. De mivel érett férfi és előadó ő is, tudja kezelni ezt a helyzetet, ugyanakkor pontosan tudta azt is, hogy miért Gergőt kellett meghívnia Erdélybe… nyíltan meg is mondta: „ugye, hogy csak őt hívhattam?” De nem akarom azt sugallni, hogy Gergőt csak azért hívta, mert erdélyi származású… én inkább más irányba spekulálnék, és azt inkább hagyjuk. És van egy harmadik irány is, amit végképp hagyjunk, mert az politikai vonatkozású, és annak most nincs itt helye.
A koncert után két asztalt állítottak fel, mindkét előadó dedikált. Mindkét asztalnál hasonló nagyságú tömeg gyűlt össze, ám az idő elteltével Gergőről Jézus esete jutott eszembe a kenyérrel: a fiú asztalánál egyre nagyobb lett a tömeg, nem és nem akart apadni, úgy gyűltek Gergő köré, mint méhek a virágra. Én, Kati, Judit, Adrienn, Andi és a többiek vártunk, vártunk, vártunk… Nem akartunk tolongani, de figyeltük az eseményeket. Engem fájdalmasan érintett, ahogyan a legtöbben nem csak egy aláírást kértek, hanem közös képet is, egyesek hosszadalmas, bonyolult szöveget barát vagy barátnő részére (egy alkalommal Gergő sem tudta visszafojtani értetlenségét), rajzot, „egy szívet is lécci”… és amint mindez megvolt, leléceltek, mintha abban a pillanatban Gergő meg is szűnt volna létezni a számukra: még ott voltak tőle egy méterre, de már csak a fotóban vagy aláírásban gyönyörködtek, dicsekedtek vele, oda sem figyeltek arra, hogy Gergő szépen elköszön tőlük. Nem tudom mindezt szó nélkül hagyni. Gergő is látja, nem vak és nem ostoba. Érti, hogyan mennek ezek a dolgok. Még tűri, még bírja, még képes a rajongóit őszintén és feltétel nélkül szeretni. Még több energia van benne, mint amennyit fel tudunk emészteni. De ennél többet érdemel. Egy olyan ember, aki ennyire odafigyel ránk, jóval többet érdemel, mint amennyit mi adunk neki. Ne vegye magára senki, aki nem tartozik az önzőn követelőzők csoportjába – de én nagyon szépen kérlek benneteket, hogy figyeljetek oda Gergőre, szóljatok hozzá ember módjára, próbáljatok adni neki, mosolyt, vagy ölelést, vagy ajándékot, de mindenképpen szeretetet. Aki már eleve ezt teszi, az is kérje meg rajongó ismerőseit, hogy legyen minél nagyobb az a szeretetháló! És lehetőleg ne fojtsuk meg szeretetünkkel, de úgy adjunk, hogy neki is jó legyen… de úgy, ahogy nekünk jó! Őt már szinte kérni sem kell, mert ad magától, névre szólóan dedikál, MINDENKINEK, aláírja a nevét és rajzol is hozzá. Hol van az megírva, hogy ez természetes? Hogy ez nekünk JÁR? Ne vegyük természetesnek, ne kényelmesedjünk bele ebbe az állapotba, ne követeljünk tőle többet, mint amennyit adni képes… Utólag belegondolva, már megint semmi értelmeset nem tudtam neki mondani, annál többet érdemelt volna, mint „szenzációsak voltatok”, készültem talán fejben pár mondattal, de azonmód ki is potyogtak, amikor meglátott, felderült az arca, rám köszönt, és odahajolt, hogy megpusziljon. Magától. Őszinte leszek, engem megrendített ez az odafigyelés a részéről, kétszer is megköszönte, hogy elmentem a koncertre, nem vártam tőle ilyesmit. Már a koncerten észrevett, nekem már ez is nagy öröm volt, hiszen tudtam, hogy ez neki is öröm lehet… és tényleg az volt… örült nekem. Aztán még mondott valamit, amitől azóta is sírhatnékom van. Nem érdemlünk ennyi szeretetet, ez a fiú olyan nagyon tud szeretni, és ezt néha olyan természetesnek gondoljuk… Nézzünk magunkba, legyünk nagyon hálásak Gergő csodálatos lelkéért, mert nem sok ilyennel fogunk találkozni az életben.
Este még beültünk egy teára Katival, sebtében gondolatokat cseréltünk… Katit is teljesen elvarázsolta Gergő, mindketten fel voltunk kavarva. Kati egy fantasztikus lány, akinek volt annyi lélekjelenléte egy nagyon szépet mondani Gergőnek.

Aznap éjjel egy pozícióban aludtam: ahogy este letettem a fejem. Másnap építkezés zajaira ébredtem, de ez sem érdekelt. Elkészültem és lementem reggelizni, ami életem egyik legjobb döntése volt, mert a Merkúr szálló sonkás-sajtos omlettjénél jobbat én még életemben nem ettem, és ezt nem elfogultságból mondom. Egészen más volt a tojás és a sajt íze, mint itthon. Nem tudtam magamba fojtani, láttam, hogy szállásadóm örül a dicséretnek. Katival pár percre rá találkoztam, elhatároztuk, hogy felmegyünk Csíksomlyóra. Mivel szűk volt az idő és fájt a lábunk a koncerten ácsorgás miatt, buszra szálltunk és azzal mentünk fel. Csodálatos két és fél órát töltöttünk ott, a nagy csendben csak a szél zúgott, és kettőnk barátságának megpecsételését semmi sem zavarta meg. Sétáltunk, beszélgettünk, fényképeztünk. Nem vagyok vallásos, de engem is megérintett a helynek a szentsége… gyönyörű, békés hely Csíksomlyó, feltölti az embert, megtisztítja a rossz gondolatoktól. Csíksomlyón vágy ébred az emberben. A jóság iránti vágy.
Kati szülei úgy fogadtak engem, mintha a lányuk lettem volna. Olyan ételt raktak elém, amilyet és ahogyan édesanyám készített nekünk egész gyermekkorunkban. Minden ismerős volt, az ízek, a beszélt nyelv, a szavak, a mondatok, a hanghordozás, a mentalitás, a vendégszeretet. Többet is tudnék erről beszélni, de rám tör a sírás, ha csak rájuk gondolok.
Délután már búcsúznom kellett Katitól. Persze megbeszéltük, hogy ez csak a kezdet, és megegyeztünk abban, hogy ilyen csoda nem sokszor esik meg egy ember életében, és persze minduntalan Gergőnél lyukadtunk ki. Hiszen őmiatta jött létre ez a barátság. A busz még nem fordult ki a pályaudvarról, de már peregtek a könnyeim, és peregtek kisebb-nagyobb megszakításokkal hazáig. Szovátán, Korondon, Székelyudvarhelyen, Vásárhelyen át. Az erdélyi csodálatos táj látványától, mely most úgy hiányzik, mint még soha. Gergő puszta létezésének gondolatára. És Katira gondolva. Mindketten hiányoznak, együtt és külön, és hiányzik a csodálatos római katolikus Makovecz tervezésű templom Csíkszeredán, és a rengeteg gyönyörű székely kapu, a zöldellő tisztások, a nagyfényes idő (amit kegyből kaptunk arra a másfél napra, mert előtte és utána is esett!!!), a tiszta levegő. Valami sajog legbelül. Most érzem azt, amit még eddig nem: kiskoromban kitépték a gyökereimet, nem értettem, mi történik, elhoztak egy másik országba, ahova nehezen, de végül képes voltam beilleszkedni, ám soha nem éreztem azt, hogy igazán otthon vagyok… Ez az „otthon vagyok” érzés most tört rám Erdélyben. Óhatatlanul belegondolok: mi lett volna, ha ott maradunk? Ha a körülmények nem kényszerítenek az ideköltözésre? Mennyiben lett volna más az életem? Teljesen más lett volna… nem jobb… nem rosszabb… más… Vajon oda kellett születnem, és akaratomon kívül, de lekanyarodtam sorsom ösvényéről? Talán ezért keresem önmagamat hosszú évek óta, amióta tudatosult bennem, hogy valami nem stimmel? Már késő visszamennem, sorsom megváltozott, az életem ideköt, a barátaim és a munkám és a családom itt van… időnként, sőt, gyakran a szívem is boldog itt. De az elmúlt két nap során elementáris erővel törtek rám olyan érzések, melyeket mindeddig nem ismertem, és melyek mindent megváltoztattak bennem.
Nem tudom megérteni sem, nem hogy megmagyarázni, hogy miért most történik ez. Hogy miért pont Gergő kapcsán jöttek elő ezek a dolgok. De a tény az, hogy Gergő olyat hozott az életembe, amit senki más. És ezért úgy szeretem őt, ahogyan senki mást.

26 Comments

  1. Szilvia
    Posted April 24, 2012 at 10:42 am | Permalink

    Örülök, hogy még egy felejthetetlen élménnyel gazdagabb lettél! Kívánom neked, hogy akár Gergőért, akár Katiért, akár csak úgy,legyen lehetőséged visszamenni Erdélybe.
    Köszi a beszámolót! 🙂

  2. Eszter
    Posted April 24, 2012 at 10:54 am | Permalink

    Annyi mindent írnék, de inkább csak annyit írok most, hogy szeretlek. A többit majd megbeszéljük 😉

  3. Posted April 24, 2012 at 11:07 am | Permalink

    Köszönöm szépen Szilvi, én máris visszavágyok… és biztosan lesz lehetőség még, ez nem is kérdés. 🙂

  4. Posted April 24, 2012 at 11:08 am | Permalink

    Neked is köszönöm Eszter, ennyi nekem bőven elég!!! :-*** A többit amikor lehet… 🙂 (én pedig holnap fogok rád gondolni!!!)

  5. Éva
    Posted April 24, 2012 at 11:32 am | Permalink

    Másodjára teszed ezt velem Kriszti: megríkatsz, pedig nem vagyok sírós-fajta. Igaz, az első esetben, úgymond “csak” a közvetítő voltál, de általad hallhattam először a Gergő-féle Mit ér egy hangot.

  6. Betti
    Posted April 24, 2012 at 11:48 am | Permalink

    szívből örülök neki, hogy ezt átélted, és kívánom, hogy még nagyon sokszor legyen részed ilyen élményekben!

  7. Posted April 24, 2012 at 12:07 pm | Permalink

    Éva, köszönöm szépen, és örömmel ríkattalak másodjára is… 😉

  8. Posted April 24, 2012 at 12:07 pm | Permalink

    Betti, köszönöm szépen neked! :-**** én pedig azt kívánom hogy te is… :-*******

  9. Xantus Julianna Yoko
    Posted April 24, 2012 at 12:17 pm | Permalink

    szia Krisztina! Eddig mindegyik Gergőről szóló írásodat elolvastam. Nagyon megfognak az általad összerakott szavak, mondatok, amiből a végére ilyen hiteles, szépen megfogalmazott, lélekből jövő szöveg kerekedik ki. Azért írok most neked, mert ugyanazt érzem, amit megfogalmaztál és leírtál. Én nem vagyok író, (igaz írogattam, de csak túrakaluzokat, atlasz szövegeket stb.) Az írásaid lélekben közel állnak hozzám, azért tetszenek. Én is szeretném ugyanígy kifejezni magam, de ahhoz ihlet is kell. Sok ilyen szép/igaz, lélekből jövő szöveget írj azt kívánom, amiből aztán sok-sok regény lesz, mindenki örömére.

  10. Posted April 24, 2012 at 12:52 pm | Permalink

    Kedves Julianna, láttunk ám téged tegnap 🙂 mért nem jöttél oda hozzánk előre?
    Köszönöm szépen a visszajelzést, írópalántának jólesik az ilyesmi!
    A “nem vagyok író” kijelentésedre egyet tudok mondani: senki sem annak születik… ha én tudok, akkor te is… 🙂 Gyakorlás kérdése, ennyi az egész, hidd el nekem. Ha van benned gondolat és kifejezési vágy, akkor nincs akadálya annak, hogy leírd! Sokat gyakorolni, sokat írni, ennyi az egésznek a nyitja.
    Végső soron pedig örülök hogy hasonlóan érezzük!!!
    Még egyszer köszönöm!

  11. Posted April 24, 2012 at 1:16 pm | Permalink

    Krisztina könnyeket csaltál a szemembe de nemcsak nekem hanem ugy érzem tudnod kell, hogy amikor megtudta Gergő édesanyja, hogy eljöttél Csíkszeredaba neki is. Mindig figyelemmel kíséri a megmozdulásokat és olyan jó érzés tölti el, hogy milyen szeretet,és szereteten alapuló barátság veszi körül Gergőt általatok.
    Köszönöm ezt az írásodat nagyon megérintetted a szívem, kívánom sok ilyen legyen.

  12. Posted April 24, 2012 at 1:44 pm | Permalink

    Kedves Teréz,
    Nagy öröm számomra, amikor ismeretlenek reagálnak a szavaimra, mert akkor tudom, hogy nem elfogultság beszél belőlük… nagyon szépen köszönöm a visszajelzést, és azt is, hogy Gergő anyukája megtudta, és örült neki, hogy így szeretik a fiát! Gergőt szerintem csak így lehet/szabad/érdemes szeretni, úgy, ahogy ő szeret minket!

  13. Anita
    Posted April 24, 2012 at 1:54 pm | Permalink

    *sír*

  14. Posted April 24, 2012 at 4:06 pm | Permalink

    *ölel*

  15. Noemi
    Posted April 24, 2012 at 6:16 pm | Permalink

    Kriszti! Nagyon szepen koszonom neked ezt az elmenybeszamolot. En is mindig figyelem irasaidat es nagyon tetszenek:) Kulon halas vagyok neked, hogy kicsit bepillanthattam altalad a koncertbe, mivel a marosvasarhelyi sajnos elmaradt:( Ez egy kicsi karpotlas most nekem:)

  16. Nagy Margit
    Posted April 24, 2012 at 6:43 pm | Permalink

    Kedves Krisztina… nem nagyon találok szavakat… minden érzést és gondolatot,ami Gergővel kapcsolatban megfogalmazódik a fejemben és a lelkemben,sikerült leírnod….köszönöm.

  17. Posted April 24, 2012 at 7:04 pm | Permalink

    Kedves Noémi, őszintén sajnálom a vásárhelyi koncert elmaradását ;( és remélem mihamarabb láthatod Gergőt ebben a felállásban te is. Meglátod, azt mondhatod majd: megérte kivárni! Nagyon köszönöm hogy elolvastad, amit írtam, és visszajelzést is adtál rá, ez nekem nagyon sokat jelent…

  18. Posted April 24, 2012 at 7:06 pm | Permalink

    Kedves Margit, hálásan köszönöm a szép szavakat, örömmel és alázattal tölt el, hogy ennyi embernek a gondolatait (vagy egy részüket) sikerült visszaadnom a beszámolómmal! Számomra nincs ennél szebb visszajelzés…

  19. Kata
    Posted April 24, 2012 at 9:10 pm | Permalink

    írtam egy hosszút ide neked… aztán inkább elküldtem levélben:)

  20. Posted April 25, 2012 at 7:06 am | Permalink

    megkaptam, köszönöm :-***

  21. Imreh-Rácz Adrien
    Posted April 28, 2012 at 7:30 am | Permalink

    Most volt időm elolvasni az írásodat,mondta a húgom ,amig Gyergyó fele utaztunk,hogy mi a lényege..,vagyis,hogy innen telepedtél ki,de aztán a koncert ,az élmények, ez a zsúfolt hét valósággal bedarált,és csak ma került sor egy nyugodt “emésztésre”.
    Egy kicsit furcsán éreztem magam ,mert alapjában véve,egy nehezen ismerkedő ember vagyok, és mégis valami arra késztetett ,hogy a neten meghívjalak,(nem tudván a korodat ,meg azt,hogy már Csíkszeredában van valaki ,akivel tartod a kapcsolatot), és csak úgy odamenjek hozzátok a koncert előtt és bemutatkozzak….Te is zárkozott voltál, persze most olvasom,hogy milyen gondolatok kavarogtak benned…Nekem mindenképpen nagyon tetszenek az írásaid, nem akartam tolakodó lenni,egyszóval akkor este,még amig vártunk Gergőre ,akkor sem tudtam eldönteni,hogy most pluszba vagyok-e,vagy maradhatok még egy közös képre,nem volt egyértelmű a helyzet ,ezért aztán ,nem is erőltettem a dolgokat….A koncert előtti képet elküldtem Páll Juditnak,de nem tettem fel az oldalra… Azt hiszem,hogy az éttermes előadás utáni beírásodból,megéreztem azt,hogy valahogy ,jó receptora vagy ,Gergő lelki kisúgárzásának…,és még úgy leírod,hogy az ember kiérzi a szavaidból….Nem nyílvánosan elmesélem,ha érdekel ,hogy hogyan változott meg az életem ezelőtt 5 évvel….,és ennek a kis “X”-nek a pályafutása mit hozott ki belőlem…

  22. Posted April 29, 2012 at 12:05 pm | Permalink

    Kedves Adrienn, sajnálom ha nem tűntem nagyon barátságosnak, éppen kati barátnőmmel voltam elfoglalva, ugyanis ott találkoztunk először és nagyon jóba kerültünk már előtte, szóval a barátságunk éppen ott forrta ki magát… nem nagyon tudtam másra odafigyelni, de nagyon kedves, jófej, vidám embernek láttalak téged és a tesódat és a srácokat is… 🙂 jó volt mellettetek lenni 🙂 persze, meséld el, írj privátban a FBon! Köszönöm szépen hogy olvastál és hozzászóltál. 🙂

  23. g.
    Posted May 2, 2012 at 12:40 am | Permalink

    otthonkereses… furcsa dolog…
    en azt hiszem attol a perctol fogva nem erzem magam sehol otthon, hogy raeszmeltem erre a vilagra – erre az eletre. pedig en az eletem nagy reszet ugyanott toltottem, ahova szulettem. aztan elszaladtam a csatorna masik oldalara, mert ugy ereztem, ott otthon vagyok. egy darabig. aztan amikor a fejem/lelkem egyre zavarosabb lett, egyre szebbnek tunt a meglatogatott szulofold. kisebb osszeroppanas utan/elott csomagolas haza(?). de hamar rajottem, hogy az anyagi biztonsagon kivul, nekem itt csak egy kincsem maradt: havonta/kethavonta egy *HUG* egy csodalatos jobarattol. 🙂 odaat ebbol legalabb minden nap jutott valamelyik havertol. (ha nem is ily minosegi). de ettol meg egyik sem otthonom. es talan foloslegesen is keresgelek egen-foldon: az otthont valahol ott fogom megtalalni, ahol onnon magamat. valahol mindannyiunk igazi enje ott ul nyugodtan es bolcsen varakozva mint egy Buddha, hogy megtalaljuk – meg merjuk keresni, ki merjuk nyitni a szemunk, meg merjuk latni.
    sajnos a felismeres meg nem maga a gyogyulas. sem a tudas nem maga a bolcsesseg. az en Buddham pl. meg egy jo darabig mintasra ulheti a popsijat azon az en altalam ugy szeretett pink lotus viragon. 😉 rohadtul nem konnyu onnonmagunkat elfogadni, megbocsajtani, megszeretni…

  24. g.
    Posted May 2, 2012 at 12:47 am | Permalink

    ps.: nagyon orulok a feled es tehetseged fele iranyulo egyre tobb elismeresnek es szeretetnek! 🙂 (bocsi hogy laikus mondon, a fotematol elkalandozva ide (dee)pakoltam gondolataim… 😉 )
    *hug!* g. xxx

  25. Posted May 2, 2012 at 9:00 am | Permalink

    igen, az otthon belül van leginkább… ebben egyetértünk!
    de ettől függetlenül van úgy, hogy a gyökerek, a földi gyökerek is erősebben húznak valahol… és ez nekem ott maradt egy másik országban, mert én nem eljöttem, hanem engem elhoztak. én ott boldog voltam, szép emlékeim vannak onnan, és amikor idejöttünk, egy ideig csak rossz dolgok történtek…
    alapvetően én is világpolgárnak érzem magam és azt vallom, hogy az otthon és a haza itt belül lakozik, de a rövid hazautam során nem tudtam elvonatkoztatni minden érzéstől, ami megrohant… két teljesen más világ, OTT és ITT… és sokáig nem is éreztem ilyet, nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet ilyesmi. nagyon furcsa és ég emésztgetem, meg töröm a fejem, miért is éltem át, amit átéltem…

    ui: köszönöm a gondolataidat, mindegy, hogy mit írsz ide, mert mindennek örülök 🙂 :-***

  26. Posted May 2, 2012 at 9:01 am | Permalink

    uui: sajnálom hogy itthon nem érzed magad otthon… ;( nincs receptem, nem tudom, mi lenne jó neked… de szerintem ki fog ez alakulni, előbb-utóbb. sokat változol és sokat tanulsz ebben az időszakban, és ez majd eljuttat téged a megfelelő helyekre, bent, és kint! :-*

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*