Lélekről a testet

Éjjel fél kettőkor még birkákat számoltam. Nehéz ilyenkor elaludni. Tapasztalatból tudtam azonban, hogy ha nem adok a testemnek és lelkemnek kellő pihenési időt, képtelen leszek a következő napot tiszta fejjel átvészelni. (A sors úgy hozta, hogy ma este is nagyon szép, körülményeit és műfaját tekintve teljesen más élményben lesz részem. Előtte baráti találkozó, majd két óra orosz tanfolyamon…) Így alvásra kényszerítettem magam, de reggel hétre állítottam az ébresztőt, hogy még a nap korai frissességében megpróbáljam összeszedni a gondolataimat az öt (!!!) órán át tartó piknikről, melyet a csodálatos Kopaszi-gáton szervezett meg nekünk nem más, mint Baricz Gergő maga.

Gergő újkeletű sztár a magyar zenei piacon, és mindenképpen a zenei paletta egyik legszínesebb új egyénisége. Ki gondolta volna, hogy a kis borzas hajú borzonti székely fiú, aki gitárral és csodálatos beleéléssel adta elő a “Wicked game”-et és lopta be magát szívünkbe a válogatásokon, röpke egy év leforgása alatt (és az X Faktoron elért “csupán” harmadik helye ellenére!) már a saját lemezén fog dolgozni? Itt fontos megjegyezni: Gergő csak saját maga által írt dalokat, szám szerint tízet készül a lemezéhez felvenni. Nem azért nem kölcsönöz más zeneszerzőktől, mert nem tiszteli őket kellőképpen, hanem mert a saját maga világát szeretné megörökíteni közönségének a dalaiban. Ilyen rövid idő alatt ilyen magabiztos és szép zenei pályát befutni mindenképpen figyelemreméltó. Azt se felejtsük el, hogy az alázattal és tisztelettel készült “Dance me to the end of love”, a Leonard Cohen feldolgozás az egész világot bejárta. Megérdemelten. Ilyenkor kicsit büszkék vagyunk mi, rajongók, ugyanakkor félünk, vajon mikor figyel fel erre a fiúra a nagyvilág, mikor szűnik meg a bensőségesség varázsa?

Mert meg fog szűnni. Az ember ilyenkor nem pesszimizmusát hallatja, hanem reálisan tekint a helyzetre. Az nem lehet, hogy Bericz Gergő évek múlva is szeretettel ölelje magához legkitartóbb rajongóit, akik a kezdetektől fogva támogatják őt. Nem tartható állapot, hogy naponta hallat magáról humoros, vagy komolyabb gondolat alakjában az RTL Klub által a számára létrehozott Facebook oldalon. Az sem, hogy barátként kezeli eme szűk rajongói bázist, akikkel már nem egyszer személyesen beszélt, akik szebbnél szebb ajándékokkal örvendeztették meg őt a huszonkettedik (!!!) születésnapja alkalmából. Baricz Gergő szárnyainak nagy teret kell átrepülniük, távoli helyekre kell eljuttatniuk tulajdonosukat. A világnak tudnia kell erről a zenei és emberi csodáról, akkor is, ha így tőlünk fog egy kicsit eltávolodni. Ha azt akarjuk, hogy Gergőt nagyon sok ember hallja meg, akkor el kell őt engednünk. Szabadon kell szárnyalnia. Hiszem, hogy mindig oda fog visszatérni, ahol számára a legkedvesebb. Az otthonába, ahol a szülei vannak, ahol a családja van, és ahol a barátai vannak. És végső soron azok, akik hisznek benne, támogatják, megérzik benne az értékeket, az őszinteséget, az emberi nagyságot. Gergő van olyan nagylelkű, hogy beenged bennünket lelke otthonába. Arra kér minket, hogy fejtsük le a lelkéről a testét. Ismerjük meg. Nézzünk bele a fejébe, tudjuk meg, ki ő valójában. Egyszerű szavak ezek, de micsoda erőteljes gondolatokat takarnak! Aki valódi művészetet akar létrehozni, aki valóban meg akarja érinteni közönségét, annak pőrére kell vetkőznie művészete által. Baricz Gergő ezt már most, ilyen fiatalon megtanulta, és egészséges székely gyökerei, neveltetése révén mesterkéltség nélkül jönnek belőle ezek a gondolatok. Ő azt tanulta otthon, hogy az idegent szeretettel beinvitáljuk egy karéj kenyérre és egy szelet még meleg sajtra. Elbeszélgetünk vele akkor is, ha sosem láttuk azelőtt. Az ismeretlent megismerjük, az elesettet támogatjuk, az ember lelkéről lefejtjük a testet, ha hagyja. Szívtől szívig, lélektől lélekig él és működik az igazi székely ember, Isten kebelén és a természet ölén nevelkedve. Minden, ami a magyar népben és általában az emberiségben dícséretes és felemelő, az a székely embernek természetes, nem kell tanulnia, mert hozza magával az őseitől. Gergő ilyen környezetben nevelkedett, és talán ezért van az, hogy ennyire közel engedi magához a rajongóit. Hogy saját kezüleg vágja fel a születésnapi (gitár alakú, gyönyörű!) tortáját, és osztja szét szeletenként, mielőtt ő maga nekilát a saját adagjának. Hogy eláll a szava egy róla és szüleiről festett (valóban lélegzetelállítóan szép) festménytől, majd engedélyt kér arra, hogy elvonuljon egy cigarettára, de eközben édesanyját hívja fel, hogy meséljen neki az ajándékokról. Ezért van az, hogy édesanyja a meghatottságtól alig tud beszélni, de a mobiltelefonon keresztül mindenkinek megköszöni, amiért ennyire szeretjük a fiát. Drága Baricz asszony, a maga fiát nem nehéz szeretni. A maga fiát csak az nem szereti, aki nem hajlandó látni, hallani és érezni. Aki védelmezi lelkét, aki nem hagyja, hogy testének rétegeit bárki lefejtse róla. Aki egyszer hallotta énekelni Gergőt, akire Gergő csak egyszer rámosolygott, az onnantól kezdve megszelidített róka lesz, mint a Kis Hercegben. Mi nem tudunk nem adni a fiának, egyre többet és többet, néha egymás ellen szinte versengve, mert annyit kapunk tőle, amennyit senki mástól.

Hogy a piknikről is szót ejtsek, a torta és Zsuzska gyönyörű festménye mellett két dolog volt még nagyon figyelemreméltó. Az, amikor egy kicsi lány énekelte a “Micimackó fázik”-ot, Gergő gitáron kísérte, mi pedig tapsoltunk nekik, és az, hogy miután Gergő és Lacika megérkeztek, megállt az idő, de legalábbis mi, jelenlévők elfelejtettük, hogy telnek a percek, peregnek az órák. A pazarul megrakott terülj-terülj piknikasztalról ki-ki azt fogyasztott, ami az ínyére volt: kétféle fasírtot, kétféle salátát, süteményt, kekszet, sós rágcsálnivalót, gyümölcsöt, friss paradicsomot. A fiúk pedig zenéltek nekünk… Megszámlálhatatlanul sok dalt adtak elő, Gergő általunk eddig megismert repertoárjából szinte mindent, és ráadásnak még sok, nagyon sok dal hangzott el. Eklektikus válogatás volt, Depeche Mode és Elvis Presley remekül megfértek egymással, hogy csak két példát említsek. Hallhattuk a csodálatos új szerzeményt, a “Rés a fejben”-t is. Több tucatnyi nóta lehetett, mi pedig csak néztük, hallgattuk… Az este leszállta után a megcsappant csapat körbeállta és ülte Gergőt, vele énekeltünk, táncoltunk, nevettünk, már csak a tábortűz hiányzott. A lelkünkben lobogó tűz azonban szebb és felemelőbb volt minden tábortűznél. Az “Azért vannak a jó barátok” eléneklése közben Gergő odaállt az egyik emberlánchoz, és karöltve velünk folytatta – az emberlánc másik fele pedig addig ügyeskedett, amíg a kör bezárult. Szép, szimbolikus befejezése volt az estének, azt hiszem, szívünkbe vésődtek azok a pillanatok, és akkor is meríteni fogunk majd belőlük, amikor sok-sok év választ majd el bennünket a tegnap estétől.

Köszönettel tartozunk M. Erzsébetnek a csodálatos szervezésért és a finom salátákért, fasírtért, minden jelenlévőnek a további elkészített finomságokért, az égieknek az eső hiányáért, a rajongóknak a baráti hangulatért, ami kialakult, Lacikának a dobkíséretért és vokálért, és persze elsősorban Gergőnek – saját magáért. Azért, amilyen. Azért, amilyen – ezt őszintén hiszem – mindig is lesz. Akkor is, ha már nem lesz ideje és ereje minden nap hallatni magáról, akkor is, ha koncertek előtt és után nem lesz már alkalma személyesen köszönteni bennünket, akkor is, ha esetleg valaha rájön arra, hogy túl közel engedett minket magához. Hogy az előadóművészet nehéz mesterség, nagy árat követel. Ilyen sok barátra nem lesz már ideje. De nem baj, ez az élet rendje. Mi pedig értékeljük a percet, köszönjük meg eme kiváltságos alkalmakat, értékeljük őket, amíg lehet. Legyünk hálásak Gergő ránk szánt értékes idejéért.

Én attól a naptól kezdve áldom a jószerencsémet, hogy Gergőt megláttam gitárral a kezében az X Faktor válogatáson. Zenéje, emberi nagysága, az általa közvetve kapott ajándékok és szépségek és barátok és minden miatt, ami az életemre hatással volt azáltal, hogy Gergőt ismerhetem. Álmodni sem mertem, hogy kevesebb, mint egy év elteltével személyesen is beszélhetek vele, hogy ilyen közel enged magához engem és még sok másik tisztelőjét. Nem akármilyen csoda ez, emberek.