Everybody’s changing

Nem is olyan régen, egy-egy frenetikus koncertélményt követően napokig lebegtem, vagy pedig azonnal maga alá temetett a koncert utáni lehangoltság. Mint amikor az ember kikerül a napfény meleg öleléséből. Visszakúszna, de nem lehet. Mert ami elmúlt, az vissza nem hozható… Azért emlék az emlék, mert csak halovány kísértete a valóságnak. Akkor sem teremthető újra vele a múlt, ha nagyon megszépítjük.

Múlt kedd este egy nagyon régóta várt zenekart láthattam élőben. Az egyik első londoni élményem kötődik hozzájuk; még mielőtt vesegörccsel kezdtem volna a szállodaszobában fetrengeni, a metrón utazva plakátokat nézegettem. Ők voltak az egyik plakáton, megjegyeztem a nevüket. A Hopes and Fears orrvérzésig volt hallgatva. Már mindenki unta körülöttem, csak én nem… és nem értettem, hogyan lehet egy ilyen lemezt megunni… Ennek már talán nyolc éve is megvan.

Pár hónapja Kata sikoltozva hívott: “A Keane Budapestre jön!” “Hogy MI?!” kérdeztem vissza. “Olyan nincs. Eddig nem, és most igen? Most miért? Miért pont ide, miért pont most?!” talán kérdeztem ezeket, talán nem. “Nem mindegy? Jönnek, és kész!”, ez lehetett a válasz, akár. Nem emlékszem. Az első döbbenet után leesett a tantusz. A jegyeket kissé kalandos úton, konkrétan Miskolcon sikerült megvenni. De az egyik úgyis ajándék volt, tehát jó helyen lett beszerezve. Teltek a hónapok, annyi minden történt, hogy nem is tűnt fel: októberbe léptünk. Október közepét is elértük. Már október 23-a is elmúlt. Egy hét… hat nap… és eljött a 30-a.

Kis baráti társaságban mentem, remek társaságban. Pár órácskát várakoztunk a PeCsa épülete előtt. Nem volt nagy mozgás, pár száz ember “tolongott” a hidegben. Kissé elkedvetlenedve néztük, mikor gyűl már össze a tömeg… de nem volt tömeg… hát hogy lesz ebből nagy buli, jó hangulat?

Hát lett. A Zulu Winter nevű előzenekar remekül beizzította a levegőt, pedig mindenki fújolni szokott az előzenekarokra. (Én nem, mert Ben Christophers, Joshua Radin és a Mexicolas előzenekarok voltak különböző koncerteken, és azóta is kedvenceim.) Azt mondják (én nem néztem az órámra), hogy pontban kilenckor jöttek be a fiúk. Mármint Ben, Tim és Richard. Nem volt ősrobbanás, csak úgy lazán besétáltak. Mint akik készülnek lenyomni egy hivatali koncertet; essünk túl rajta, fiúk, “éppen annyi jegy fogyott, hogy legyen koncert” alapon. Majd pont Budapesten készüljenek robbantani?! Frászt… Kész szerencse, hogy idetalált a turnébusz, és mondjuk nem Bukarestben kötöttek ki. Na de, lassú víz partot mos. A laza sétát részünkről fülsiketítő üdvrivalgás követte. Egy új dallal csaptak a lecsóba, majd utána jött még kettő (egy régi és egy új), majd utána a kis Magyarország bemutatkozott. Percekig üvöltözés, sikoltozás és tapsvihar jött. Nem hagytuk volna abba, ha a fiúk nem szakítanak félbe bennünket újabb dalokkal – és ez így ment két órán keresztül. Az elején még nem nagyon hitték el, hogy ennyire odavagyunk értük; elsősorban Tim vágott nagyon szigorú arcot, pedig Tom már belelendült és örömmel ünnepeltette magukat. Tim ilyesfélét gondolhatott: “haver, nyúlj a mikrofonért vagy én teszem a szádhoz – mi ez a baromság? zenélni jöttünk, vagy szórakozni?”. Előbb-utóbb azonban kénytelen volt ő is belátni, hogy nem tréfálunk. Üvöltöztünk, ahogy a torkunkon kifért.

Nem sorolom fel a dalokat, a sorrendjükre nem is emlékszem. Van olyan dal, amit csak felismerek és szöveg után mondom, de a címét nem is tudom… De volt bőgve éneklés a régi kedvenceknél, és volt hihetetlen nagy buli az új pörgős daloknál. (A “Strangeland” a pozitív életérzés megtestesülése, a fiúk bölcsebbek lettek, sok élettapasztalattal gyarapodtak és ez hallatszik a dalokon is. Nincs már pátoszos szomorkodás, van viszont tanács az élethez és végtelen életöröm.) A fiúk profi zenészek és amikor éppen nem az ujjongásunknak örültek, ki-ki a hangszerére összpontosított, hogy tudásukat egyesítve teremtsenek valami újat és szépet nekünk. Viszonylag sok koncerten voltam már, de ez az újdonság erejével hatott, ugyanis ilyen kitörő örömmel ritkán fogad közönség egy előadót. Figyeltem az arcukat, szinte végig mosolyogtak, látszott, mennyire meghatja őket a szeretetünk. Nagyszerű volt látni, hogy a belénk fektetett energiát így tudjuk visszaadni – egy előadó számára ez a legnagyobb kincs. (Egyszer ezt vissza is hallottam egy zenésztől. Ha addig nem tudtam, azóta tudom…) Fantasztikus volt őket nézni, és amit ők éreztek, azt mi is végig éreztük… Ennél kerekebb, egészebb élményt nehezen tudok elképzelni.

Amiben pedig változtam… nos, nem hittem volna, de megtörtént. Ott, abban a pillanatban, amikor jelen kellett lennem, nagyon jelen voltam. Sok minden elvonta a figyelmem, de a koncert kezdése előtt megbeszéltem saját magammal, hogy vagy elkezdek töprengeni olyasmin, ami a jövő zenéje, vagy a MOSTban maradok, és megélem a pillanatot. Vissza nem fogom tudni hozni. Tudom, mert nem egyszer megéltem. A régi berögzült szokások még berzenkedtek a változás ellen, még szerettem volna egy kicsit nyavalyogni, depizni, töprengeni és magamra vonni a figyelmet, de a jótékony változás keményen munkált bennem. Nagyon akartam a koncertet, és nagyon meg is éltem. Közben nem gondoltam arra, hogy mindjárt vége, hogy ennyi volt, hogy utána kimegyünk a hidegbe, hogy minden más lesz. Kizárólag a jelenre figyeltem.

Talán ezért történhetett meg az, ami eddig soha: amint a fiúk a második ráadást követően elhagyták a színpadot, VÉGE lett. És valami iszonyatos fáradtságot éreztem. Mint aki két órán keresztül adott, és kapott, és adott, és kapott…

Aznap este azonnal elaludtam, amint letettem a fejem a párnára. Másnap kómás fejjel mentem be dolgozni, kialvatlan voltam, fájt a fogam, de tudtam, hogy este írótalálkozóra megyek – és azt is, hogy előző este csodát tapasztaltam. Felidézni azóta sem próbáltam; nem néztem videókat, nem néztem képeket, nem olvastam beszámolókat… a sajátomat sem írtam volna meg, ha nem kötődött volna a fantasztikus koncertélmény egy ilyen bennem lezajlott változáshoz.

Köszönöm, Keane, az egyedülálló élményt. Remélem, hallunk még felőletek, menni fogunk! Más lesz… de nagyon szuper lesz!

6 Comments