Mikor kezdődött? Nem tudom. Mostanában minden egymásba folyik. Ezelőtt is történt valami meghatározó, meg az előtt is, és minden momentum értékesnek, fontosnak tűnik. Úgyhogy fogalmam sincs, hol érdemes ezt a beszámolót elkezdeni, de talán indítok azzal, hogy a napokban nagyon keveset sikerült aludnom. Mindenféle zajra felébredek éjjel, a fűtés beindulására, kutyák ugatására, a párom időnkénti horkolására, nem beszélve a fogfájásra, ami immár harmadik hete hűséges társam, és ami hatására elég gyakran veszek be gyógyszert. Persze ilyenkor szinte mindig Jackie nővérre, illetve House doktorra gondolok, és most már értem őket. A fájdalom érdekes fenomén. Van, hogy néha hagyjuk, hatalmasodjon el rajtunk, hogy megnézzük, meddig bírjuk még. Néha egyáltalán nem bírjuk, és inkább elnyomjuk gyógyszerrel. Csak nagyon ritkán gondolkozunk el azon, vajon a fizikai magyarázat mellett mi vezetett oda, hogy testünk ilyen drasztikus jelzéseket küld felénk. (Egyébként hiába töröm a fejem, hogy vajon “mit nem tudok megrágni”, mert annyi minden történik, hogy nem látom át a dolgokat.) A fájdalom, különös módon, kiemel bennünket a tömegből. Kicsit még önzőnek is érezzük magunkat ezzel kapcsolatban: az én fájdalmam, én okoztam magamnak, én akarom elviselni, hagyjatok békén. Mazochizmustól kezdve önértékelési zavarokon át egészen a mártíromságig mindenféle emberi érzés felüti ilyekor a fejét. Na, de nem akarok belemenni a fájdalom pszichológiájába. A tapasztalatért hálás vagyok, mint mindenért, ami újdonság számomra; amit megélünk, attól gazdagabbak, erősebbek leszünk, és nekem, aki író szeretne lenni, különösen értékes mindenféle új élmény. Nem mondom, hogy borzasztóan élveztem ezt az élményt, de élmény volt. (És remélem, ma vége is lesz egy jó szaftos, véres foghúzással.)
Kevés alvás, fájdalomérzet és tucatnyi elmaradt teendő, tervek és ötletek elburjánzása az agyban, időszakos rövidzárlatok és kisülések, és alkalmankénti kristálytiszta rálátás dolgokra – ez mostanában a jellemző rám. Még meg nem emésztett élmények, amikre valószínűleg rá fog ülepedni az új élmények szintén alig megrágott rétege kavarognak bennem. Pedig nem szándékosan halmozok. Nagyon szeretek elidőzni bizonyos dolgokon. És régebben meg is adatott ez a kiváltság. Ma már örülök, ha ott tudok lenni az adott pillanatban; ha nem, akkor az emlékek sem tudják visszahozni, amit elmulasztottam. Mindenre a feledés sűrű ködje borul.
Soha nem szoktam nyerni semmit. Így nem reménykedtem abban, hogy bejutok Gergő RTL Kettős koncertjére. Mégis megadták a lehetőséget, így azonnal elkezdhettem törni a fejem azon, hogy a másnap esti filmtolmácsolásomat hogyan oldjam meg. Először csak dühöngtem azon, hogy öt évente egyszer nyerek valamit, és akkor is más elfoglaltságom van az adott időpontra; tudtam, hogy ha meg kell oldanom egy film feliratozását, az több órát fog igénybe venni. Lássuk, mikor tudok több órát lecsippenteni a nem létező szabadidőmből. Találkozó barátnővel, utána hazaérkezés este tizenegy körül, lefekvés azonnal – hacsak nem akarok elkezdeni hallucinálni a krónikus alváshiány következtében. Ébresztő hajnali ötkor, hétig valamennyit tudok haladni a feladattal. Az irodában pedig majd befejezem. Hajnali öt helyett két órakor ébredtem, a fentebb felsorolt zavaró tényezők mindegyikére, sorozatban tartottak ébren nagyjából fél ötig. Ilyen állapotban feliratoztam, mindenképpen meg akartam próbálni megoldani a kérdést. Hiányzott Gergő, és nem akartam elszalasztani a remek (és nem gyakran adódó) lehetőséget.
Délután háromig megvolt a feliratozás, de azalatt az idő alatt az utolsó pillanatos változtatás a művelődési ház dolgozóiban is stresszt gerjesztett, az én türelmi limitem pedig a nullán volt, tehát kiabálás, idegeskedés, és hasonlók után elindultam Pestre, hogy időben odaérjek, és bepróbáljuk a feliratos film levetítését, illetve előtte legyen időm Gergő új lemezét felkutatni valamelyik zeneboltban.
Szomorkás, nedves, ám meleg őszi délután volt, a fák lombozatán a színkavalkád még kitart, néztem az ezernyi árnyalatban pompázó leveleket, szívtam magamba a szépséget, az ázott avar és lehullott levelek finom illatát, amiről Erdély jutott eszembe. Fülembe James Vincent McMarrow énekelt, akinek a lemeze számomra az elmúlt év egyik legcsodálatosabb felfedezése volt; a túlterhelt, egzaltált pillanatokban rá volt szükségem, a zenei élmények csúcsára, hogy érezzem: minden rendben van. Az ősz körülölelt, minden érzékemet megtöltötte, én pedig fáradtan, de boldogan hagytam, hogy átmenjen rajtam a szépség. Néhány áldásos pillanatra le is tisztult bennem minden, nem gondoltam semmire.
Pestre érve bementem az Árkádba, a Media Markt-ba. Gergő lemeze sehol. Kissé csalódottan mentem tovább. Még további három-négy üzletben csalódnom kellett. Az Alexandra boltokból kettőt ellenőriztem, őnekik még a rendszerben sem volt a CD. Az Astoriától elgyalogoltam a Deákig, kerestem egy régebben ott lévő CD-boltot, ami persze azóta megszűnt. Onnan elindultam az Andrássy úton, ahol a Liszt Ferenc Zeneműboltot akartam megnézni. Ők sem árulták. (Külön posztot érdemelnének a már eltűnt budapesti lemezboltok. A Violin Zeneműboltban lemezeket másoltak át kazettára, ott indult el zenei művelődésem. A számos használt lemezboltban imádtam keresgélni, gyakran leltem kincsekre, és szereztem ismerősöket is. Az összes, szívemnek kedves és emlékeket hordozó lemezbolt megszűnt. Ma már csak online lehet rendelni, vagy a sok pláza üzleteiben próbálkozni.) Visszaindultam az Opera irányába, ahol tolmácsolok. Egy óra gyaloglást tett ki a keresésem, és ha nem lettem volna fáradt amúgy is, most már az voltam. Ezután egy órás várakozás következett a tolmácsolás helyszínén, mert a technika mindig megtréfál bennünket. Ott is mindenki feszült volt, fáradt, velem az élen. Végül meg lett oldva az ügy, de már hat óra volt. Elsőkézből addigra kiderítettem, hogy a Westend Media Markt-ban kapható a lemez. Nagyjából fél hétkor léptem ki az üzletközpontból, táskámban a CD-vel, kezemben KFC csirkével. Utálok sétálva enni, tömegközlekedésen meg még inkább, de most nem volt más alternatíva.
A Kiscelli múzeumig komoly kaptató vezet. Több hete nem tornáztam a fogászati kezelések miatt, és az általános kondícióm, no meg a napokban rám jellemző hiperfáradtság hatására csigalassúsággal tudtam csak haladni. Zsuzsi volt oly drága, hogy megvárt a lépcső tetején, mert mire fellihegtem magam, a többiek már bementek az udvarról. Gergőért mindent, vagy semmit, igaz? Ezzel nyugtatgattam magam.
Rövid várakozást követően, mely alatt csacsogtunk, puszilkodtunk, üdvözöltük egymást az ismerősökkel, és bemutatkoztunk a még nem ismert személyeknek, betereltek bennünket egy kis körszínpadhoz. Eleinte csak annyit láttam, hogy középen fekete, körben fehér. Zsuzsi már ment is közvetlenül a széléhez, én meg utána. Gondolkodni nem tudtam, örültem, hogy valaki megteszi helyettem. Néhány százan voltunk, körbe tudtuk állni a színpadot. Azután néztem csak körbe. Gyönyörű magas boltozatú teremben álltunk, régi, vakolatmentes kőfalak emelkedtek fölénk, kápolna látszatát keltve. (Valóban templomnak épült a Kiscelli múzeum, a XVIII.-ik században, a trinitáriusok kolostorának. Most ellenőriztem le.) Gergő kápolnában fog énekelni. A gondolat romantikus volta még az én letompult agyamig is eljutott. Kicsit rontotta az összhatást a modern fénytechnika, a kamerák, meg a tudat, hogy az RTL Klub égisze alatt jött létre az esemény. Nem szeretem (nem tisztelem és nem sokra becsülöm) a kereskedelmi csatornákat. No de nem volt időm ezen bosszankodni, mert hamarosan befutott a ceremóniamester, aki gyengus tréfákkal és tettetett lazasággal próbálta oldani a(az amúgy tökéletesen oldott) hangulatot; előadta, mit mikor és hogyan kell megtapsolni, bemelegíttette a hangszálainkat, leellenőrizte fütyölési és kurjongatási képességeinket, és bemondta az ultimót is: Gergő-simogató is lesz. A kis emberfolyosó, amin keresztül Gergő majd bejön a színpadig. Ezt a roppant frappás szókifejezést valószínűleg Vastag Csaba fellépése előtt találta ki, ugyanis azt el tudom képzelni, hogy Csabit simogatni szeretnék a női rajongói. Köszönjük, kedves tapsmester, a nem meglepő és nem mulatságos előjátékot.
Gergő bejött, én pedig addigra már nagyon fáradt voltam, testem pihenésért kiáltozott, szellemem pedig a mindenféle élmény hatására lehúzta a rolót. Csak a zene maradt. Gergő végigénekelte az új lemezt, és hozzátett még néhány feldolgozást is (pl. Fonográf “Valaki vár” c. dalát). Számomra a “Tükrök” és a “Rés a fejben” jelentették a csúcspontot, ez volt a két indítódal. (Azért belátom, a “Bitek” és a “Negyven éven át” mindig nagyon jó!) Fáradt voltam, de nem annyira, hogy ne érzékeljem, mennyire tökéletes volt a hangzás, milyen jó volt a keverés, nem nyomta el a zene a vokált, nem csúszott be sehova hamis hang, vagy bármi malőr. Márpedig ez a két nóta nagyon jól szól, ha megvannak a technikai adottságok. A helyzet újszerűségét Gergő is, közönsége is érezte, picit tapogattuk egymást, ízlelgettük egymás hangulatát, befogadóképességét. Gergőt nem hozta zavarba, hogy egyszemélyes gladiátor-előadást kell tartania a miniatűr arénában, sőt, ki is tárta a lelkét nekünk. Aki már ismerte, az tudta, hogy Gergő ilyen előadó, a hátunk mögött azonban Gergőt nem ismerő fiatal hölgyek álltak, és a hangokból, megjegyzésekből ítélve a legény őket is levette a lábukról. A “Rés a fejben” alatt az én fejembe is rést fúrt Gergő, zavarba is jöttem, aztán arra gondoltam, így az igazságos: ha ő meztelenre vetkőzik, én is megteszem. A bizalmába avatott néhány alkalommal, apró momentumokból éreztem, hogy feltárja magát előttem is, ahogy más rajongói előtt. Nagyon hálátlan dolog, és ez a dal pont arról szól, hogy a kölcsönös bizalom melegségére könnyen fagyhat rá a csalódottság jege. Én nem akarok rózsaszín festéket, csak a valóságot; én is tele vagyok hibával, de régóta nem festem magam rózsaszínre senki kedvéért. Így a jobb mindenkinek. Aztán persze jött a többi dal, meg kérdések a közönség részéről, illetve válaszok a Gergőéről. Minden csodásan szólt, a közönség nagyra értékelte Gergő előadói vénáját, ütemes taps kísérte az összes dalt (ami egy kicsit meg is zavart pár személyt, köztük Gergőt is – ezt a koncert után vallotta be: félt, hogy nem hallja a zenét, és nem fogja tudni, mikor kell mit énekelni…), volt éljenzés, sikoltozás, meg minden. Viszonylag kultúráltan viselkedett a közönség, vagy pedig szmplán nem vettem észre semmit, annyira le voltam tompulva. Azt viszont láttam, hogy mindenki Gergőt figyelte, én pedig időnként az arcokat. Nagyon sok szerelmes embert láttam tegnap. Ez nem baj, sőt, szerintem erre szükség van; az előadó mágiája akkor hat, ha az előadás ideje alatt szerelmesek belé a nézők. Gergőnél ez nem probléma, mert fiatal, mert nagyon szép, és mert elementáris erővel halad át rajta a zene, illetve a dalok üzenete. Én magam is mindig beleszeretek, amikor előadni látom. Utána hátra kell lépni, el kell engedni a művész kezét – és megfogni az esendő emberét. Ha hagyja. Gergő hagyja, ami nagy kiváltság.
Még írni akartam a fekete színpadfelületben tisztán kivehető tükörképekről; Orfeusz jutott eszembe, az alvilág, párhuzamos univerzumok, a Jung-tól tanult árnyékszemélyiség, Nárcissz, peregtek a gondolatok, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármire összpontosítsak. Igyekeztem Gergőre figyelni, bár fájt a hátam, a lábam, szúrtak a szemeim, félve gondoltam a másnapi bölcsességfog-húzásra, és egészében véve, nem voltam száz százalékos. Viszont mindenképpen megérte elmennem, mert így még nem láttuk Gergőt; furcsa elrendezés volt, de ezt is megoldotta. Utána aggódva mondta, hogy remélte, jól éreztük magunkat. Kapott ajándékba egy édes fehérbort, meg csokit. Picit beszélgetett az ismerős, régi rajongókkal, aztán elköszönt, mert fáradt volt. Végigpuszilta a társaságot, engem is, rámköszönt, megkérdezte, hogy vagyok, és Krisztinek szólított. (Végre!)
A buszon Zsuzsival beszélgettünk mindenféléről. (Gergő nagyon érdekes és főleg értékes személyeket vonz maga köré.) Hullafáradt voltam, a hévig még bírtam éberen, utána már Adam Lambert ricsajos második lemeze (az elsőt imádom, az zseniális) sem tudott ébren tartani. Szerencsére a megfelelő megállónál felébredtem. Füldugóval és Algoflexszel aludtam, potom négy órát, aztán még félálomban kettőt. Haladunk.
Most pedig imát rebegek, melyben kérem, hogy ma végre megszabaduljak a sajgó fogamtól, és hálásan megköszönöm Gergőnek a tegnapi nagyon szép estét.
