Le vagyok bénulva most, pedig majdnem telihold van, és itt motoszkál egy jó sztori a fejemben- nem jönnek a szavak, persze, ennek az is lehet az oka, hogy hosszú évek óta leszek egyedül hosszabb időre. De már beszéltem vele, és minden rendben, és tele vagyok tervekkel, meg tennivalókkal, nem is lesz annyi időm, amennyire szükségem lenne minderre. Fáj a távolság, de mindez olyan relatív. Mi az, hogy közel, és távol?
Adva van két gyönyörűséges férfi, akik az én beteg fejemben egymásra találnak, hogy milyen formában, azt még nem sikerült eldöntenem. Írnám, hiszen ez máskor annyira adja magát: ilyenkor ömlenek belőlem a szavak. Általában, de most megint nem.
Néztem J-t koncerten. Képtelen vagyok ezt a tisztalelkű embert egy olyan novellába belevinnem, ami nem méltó hozzá. Úgy beszél, mint egy gyermek, úgy mosolyog, mint aki nem érti, miért ünneplik, és úgy énekel, mint aki csak akkor él, ha megteheti. Nézegettem a tavalyi és azelőtti koncert dátumait: minden második napon előadott egy fél éven át. Elnézve a koncertet, ezt végigcsinálni ennyi alkalommal, úgy, hogy a közönség, nők, férfiak (igen, jelentem, rengeteg férfi, egyedül, vagy párban), fiatalok és öregek, minden dal végén állva tapsolnak, és a könnyeiket törölgetik. Honnan kapja az erőt? És Zsenya? Ő honnan kapja? És mindenki, aki áldott, honnan kapja?
Nem csak ők azok, akik megérintik az embert, akik egyetlen perc alatt egy másik világba röpítenek bennünket, és mi kimerülten, éveket öregedetten, bölcsebben térünk vissza. Sokan, nagyon sokan vannak, és nagyon sokan voltak már e földön. Van, aki soha nem figyel fel egyre sem- de vajon miért? Hol születik a döntés, hogy ki lásson és halljon, és ki nem?
Az Éjszakai őrség című orosz filmben a fény és az árnyék katonái csapnak össze e világ fölött; a démonok pusztítják, az angyalok védik az embert. Véres, néha gusztustalan horror alakjában volt látható a moziban, hiszen képletesen és nem képletesen is szólva, ez folyik a világban. Miközben gyilkoljuk egymást értelmetlen háborúkban, gyűlölködünk egymással szemben mindenféle, általunk felállított kategóriák alapján, amikbe senki más nem tartozhat bele, csak mi- megszületnek ezek a szépséges, szemet-fület-lelket gyönyörködtető lények, akiket csakis bámulni és figyelni lehet. Lehet, hogy az írói képességeim kezdenek hanyatlani, mert az istennek nem bírom szavakba önteni, mi zajlik most le bennem. De az is lehet, hogy felhagyhatok a szavak keresésével. Aki valaha írni tudott, Virginia Woolf, James Joyce, Thomas Mann, és a többi nagy- tébolyultak, lelki betegek, magányos óriások voltak. Önmagukba vájva vésték ki a szavaikat a húsukból, ők maguk pedig egyre fogytak, mígnem kihúnyt az életük szikrája. Nekik ez volt az életútjuk, semmit sem tehettek ellene. Azt hiszem, bizton állíthatom, nekem nem ez az életút lett kitalálva. De nem is baj, hiszen én már annak is örülök, hogy átélhetek váratlan és varázslatos pillanatokat azáltal, hogy meglátok vagy meghallok valami csodálatosat.
Rám kiskorom óta vigyáznak. Hiszen sokszor lehetett volna bajom, de nem lett. Milyen sokáig vágytam egy férfira, egy bizonyosra, akit végül nem kaptam meg, de helyette elküldték nekem azt, akinél számomra tökéletesebbet nem tudok elképzelni. Eddigi életem során talán ha kétszer csalódtam emberben. Álmaim nagyravágyóak, szívárványosak, merészek, szárnyalok bennük és bármire képes vagyok bennük. Képes vagyok az álmaimban élni, és a valóságban létezni. Gyakran próbálnak lehúzni a földre, de egyelőre nem hagyom magam. Hiszek a nem láthatóban, abban, amit csak érezni lehet, és aki nem érzi, annak nem lehet elmesélni, milyen. Talán ezért sem jönnek a szavak, mert egy végtelen érzésben élek most. Ránézek a mobilomra, és megjön az sms. Gondolok egy dalra, és az szólal meg a lejátszómon. A kaputelefonhoz megyek, és megszólal a csengő. Eszembejut egy vevő, és másnap küldi a rendelést. Érthetetlen számomra, miért kaptam ezt a képességet, mivel semmi változást nem tudok előidézni vele; mostanában már csak legyinteni szoktam. Elnevezem telepátiának. Így egyszerűbb. De mi van akkor, ha mindez akkor történik velem, amikor átölel egy angyal?
Ők nem is tudják, hogy angyalok. Az ember és köztük csupán az egész világ húzódik. De vajon ők nem vágynak le hozzánk? Nem akarnak úgy érezni, mint mi? Dehogynem. Ezért lett öngyilkos Van Gogh, és Virginia Woolf, és ezért halnak meg korán az angyalok.
Bárcsak megtarthatnám őket, amikor alábuknak a mennyekből! A karjaimba zuhannának, és nem esne bántódásuk. Ha már nincs rájuk szükség, ha már véghezvitték, amit feladatba kaptak, élhetnének tovább egyszerű emberként… nem? Magányos, meg nem értett élet az övék: mi sosem értjük meg őket, csak kérünk és követelünk és elveszünk tőlük, amíg az utolsó sejtjüket is nekünk nyújtják, mielőtt végleg elszállnának a végtelenségbe.
Féltem azokat az angyalokat, akik látható alakban is megmutatkoztak nekem. Vajon meddig lehetnek jelen? És mi lesz velük azután?
