Régi és új

Farkasret Oktober 180
Különös, fájón felszabadító érzés levettetni… és levetni… you got no-one to follow and no-one will follow you…

Életem felezőpontjában állok most, emlékezem. Szép folyamatok indultak el akkor. Valaki meglátott, s valakit én láttam meg… Valakinek a hatására kinyíltam, s valaki másnak a hatására láthatatlannak éreztem magam. Ellentétek vonzása – mindig működik. Húz, tolom, tol, húznám.

Megrekedtem. Néha egészen valóságosnak tűnik a rémület.

A zene még mindig magába fogad. Húz vissza, nem enged, emlékezem, mert most ez kell, mert a felezőpont jövőre már más lesz, másra fogok emlékezni, vagy ki tudja. Ez most jó. Jó itt. Egy kicsit a régi lehetek, aki annyi mindent érzett, aki annyira bátor volt, akinek volt még apja, aki nem látott a jövőbe, aki még nem tudta, mit jelent a féltékenység, a csalódás, aki tett a szabályokra, aki megmondta, amit gondolt, aki nem félt, mert mitől is félt volna… aki nem körben járt, hanem véget nem érő vonalon… aki nem érezte azt, hogy kimaradt… lehagyták… elmegy mellette az élet… aki felfedező volt.

Jó itt.

Ars poetica 2014.

MUNCH-Woma-by-the-sea_min

Teller Ede “Vers cím nélkül (A tudós és világa)”

Keresni, várni, semmit sem akarni,
szeretni, vágyni, egyedül maradni,
nézni a világot becsukott szemekkel,
látni azt, amit még nem látott az ember,
gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
emlékezni arra, mit sohasem láttam,
szeretni, imádni a szent tisztaságot,
a szelet, a havat, a szellőt, az álmot,
tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
nem a túlvilági örök bölcsességért,
tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Edvard Munch - The Island  - 1900-1901
félni, hogy talán még igazság sincsen,
tudni, az ész rövid, az akarat gyenge,
hogy rá vagyunk bízva a vak véletlenre,
és makacs reménnyel mégis-mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi,
és örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
a fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Csö ömp ö nek

Csörömpölnek…
Hallom, de nem értem őket. Olyan régóta nem engedtem szabadjára a gondolataimat, hogy tajtékzanak idebent, mint vad állatok verik magukat elmém rácsainak. Néha elmélázok egy-egy szón. Csörömpöl. Csörömpölök én is, csörömpölsz te is. Mit jelent? Nézem leírva. Hajlatok, vonalak, pontok. Fura összevisszaságban. Valaki valamikor a barlang falára szénnel egy vonalat húzott. Egy kört rajzolt. Mikor lett belőle értelmes szó, és mikor párosult a betűhöz hang, az a bizonyos hang, fonéma, amelyet a másik fonémához illesztve egymás után láncba fűzve szó lesz, értelemmel teliség, valami, ami mutat valahova, emlékeztet, elindítja gondolatok sebes megállíthatatlan folyamát felidézi a múltat és előrevetíti a jövőt
És ha nem kihagyok bizonyos be űk t akkor a s ónak elvész az értelme. Egy betű hát a minden.
Hogyan lett a szénnel meghúzott vonalból irodalmi alkotás és egyáltalán miért él némelyik emberben, így bennem is, a vágy, hogy ezeket a hajlított vonalakat sűrű egymásutánban leírjam és kifejezzek vele valamit, ami nincs is, mert nem volt, és nem lesz, akár megtörtént, akár nem, mert a jelen pillanat sem létezik, nem hogy az emlékeink, vagy az, amit vágyakozva elképzelünk. A valóság nem elégít ki, de a fikció sem, mert ahogy telik az idő, úgy látok át nem csak másokon, de saját magamon is, és amit elhittem tegnap, azt ma már harsogva kinevetem. Ahogy a napok telnek, egyre csak nehezülök, de közben vetem le magamról a szerepeimet, mint a hagyma rétegeit. Egyik szerep sem elégít ki, sem az, amit már eljátszottam, sem az, amely még meg sem adatott. Érzem, hogy csak szerep, és értelme nincs, csak az idő kitöltése, az időé, amit szintén mi daraboltunk emészthető darabkákra, pedig a végtelenből indultunk, akkor még nem volt vég, sem kezdet, minden egy volt, határok és szabályok nélküli, de mi ezt nem értettük, ezért magyarázat után kutatva megteremtettük a pillanatot, amely elmúlik, hiába mondják, hogy ragadd meg. Nem tudom, ki vagyok és mi vagyok, ahogy azt sem, miért írom ezt most, és miért írtam, amit eddig leírtam, miért e sok betű és szó és értelmes értelmetlenség. Mennek a rétegek, tűnnek el, fázom, egyre jobban fázom, keresem az új rétegetek, de mivel nem az enyémek, nem jók rám, ez tág, az szűk, szorít, vagy leesik rólam, elhagyom idő előtt, még meg sem értettem, miért volt rajtam egy fél szó erejéig.
Szeretnék olyan csendben lenni, hogy meghalljam azt, ami a csörömpölés mögött van. Talán nincs mögötte semmi. Talán van. Nem hiszem, hogy bármi lenne mögötte. Isten?
A magány elviselhetetlen… félünk benne… félünk magunktól, mert bennünk él minden, világ és hangya, kozmosz és vég, fájdalom, hús, fák, föld, víz. Félünk a haláltól, mert ha meghalunk, meghal minden. Mondhat bárki bármit, akkor úgyis vége lesz a világnak, ami világunknak. És ha minden egyes ember ezzel a rettegéssel a szívében kel és fekszik, nem csoda, hogy az univerzumot negatív aura övezi.
Ha messziről, bandzsítva nézem, hullámzó, szaggatott vonalakat látok. Nincsenek szavak, betűk, nincs értelem. Csak pöttyök, néha mozognak, néha stagnálnak. Furcsa műalkotás, színtelen, szagtalan, szabályos és mégsem. Nem értem, mi ez. Miért érzem a késztetést?
Csörömpölnek.

Compose the world

10257554_10203985965319704_4429581235991799713_o

10286821_10203985964759690_8194692974199753810_o

10363942_10203985943879168_2115938157207170178_n

10410567_10203985943999171_4728307345430458677_n

10422242_10203985944279178_5271346071135701776_n

10440624_10203985944159175_6430423819054126915_n

Past and future…

tree-of-life-renee-womack

Apparently, the weekly serialization of Thomas Hardy’s novel, The Mayor of Casterbridge began on January 2, 1885. The date of this event is unimportant; what caught my eye was the fact that Virginia Woolf visited Hardy in 1926, one and a half years before his death, and she took this very novel with her to read on the train. Unable to put the book down, she told him about her appreciation for his novel. He, on the other hand, seemed unable to talk positively about her writing. She had just finished the draft of To the lighthouse. He was holding on to the past in his Wessex-based stories, while she was pushing forward with all her might. Hardy emphasized the importance of stories having a beginning, a middle, and an end, and remarked scathingly on the fact that “a story can come to an end with a woman leaving the room”.

It warms my heart to know that two of my literary idols met this way, and that Virginia Woolf appreciated Hardy’s prose.

It is no coincidence that Hardy and Woolf represent what I hold most dear in literature. Over the years I’ve become increasingly aware of the importance of roots, or the lack thereof. At the same time, I am fascinated by progress. I’ve embarked on a parallel search for my past and my future and who could depict these extremes within me better, than Hardy and Woolf…

It is also not surprising that lately I’ve been drawn to the tree of life symbol, especially its representations where the roots and the foliage are equal. Because I’m not sure what’s more important… I used to think that the past wasn’t. I think I was very wrong. I think that without a profound understanding of where we come from, and where we’re going, there can be no peace in the present.

(I borrowed the picture from this website, where you can purchase the artist’s print: http://fineartamerica.com/featured/tree-of-life-renee-womack.html)

Abandon

Textura faktura 045

Photography

childtakingphoto

After reading Susan Sontag’s book, you will see photography in a completely different light.

A way of certifying experience, taking photographs is also a way of refusing it – by limiting experience to a search for the photogenic, by converting experience into an image, a souvenir. Travel becomes a strategy for accumulating photographs. The very activity of taking pictures is soothing, and assuages general feelings of disorientation that are likely to be exacerbated by travel. Most tourists feel compelled to put the camera between themselves and whatever is remarkable that they encounter. Unsure of other responses, they take a picture. This gives shape to experience: stop, take a picture, and move on.”

Van, ami örök

reachforthesun

…telnek a hetek, változások jönnek-mennek, ahogyan öröm és bánat is kergeti egymást megállás nélkül. Van jó és van rossz, és minden elmúlik. Egyedül az tűnik állandónak, ahogyan rácsodálkozom a szavaimra, amiket valamikor leírtam. Hetek óta nem volt időm írni, és hetek óta éreztem azt, hogy minek azt… Ilyenkor mindig gyöngéd pofont kapok, noszogatást, lelkesítést, igazolást, hogy igenis van értelme, és a “minek azt” kérdést nekem el kell felejtenem. Értsem már meg, hogy ha másért nem is, de azért igenis írnom kell, mert én akkor érzem magam teljesnek, és akkor tudok jobb emberré válni, ha írok.

Valami véget ért

…valami fáj.

Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Dolgozom, tornázom, nevetek, ha valaki viccet mond. Tervezem a nyaramat.

De közben lelkem legmélyén érzem a búcsú fájdalmát.

Ő sem tanulta meg az elengedést… ebben hasonlítunk. Nem hagyta, hogy vége legyen. Addig nem hagyta, amíg csak lehetett.

Tizenhárom éve a párommal… ő is akkor jött. Életem része mindkettő… egyformán része.

Már csak egyvalaki tudja igazán, mit jelent ő nekem. Nem is próbálom már mondani…

Nem is akarom. Amit kaptam, őrzöm, féltem, és nem engedem, nem hagyom, nem adom. Az emlékeimet. Csak egyet adnék oda, égetnék el, dobnék ki.

Elmúlik minden… minden… és mindenki… és meghalunk.

Elmegyünk.

The hardships of writing

Stephen Fry, you sympathetic genius, you.

The rare words often annoy the punter, but they never think, they never stop to think about a poet’s life. A painter has oils, acrylics and pastels, turpentine, linseed, canvas, sable and hog’s hair. When did you last employ such things routinely? To oil a cricket bat or mascara an eyelid, perhaps. Come to think of it, you’ve probably never oiled a cricket bat in your life, but you know what I mean. And musicians: a musician has entire machines of wood, brass, gut and carbon fibre; he has augmented sevenths, accidentals, Dorian modes and twelve-note rows. When did you ever use an augmented seventh as a way of getting back at your boyfriend or a bassoon obligato to order pizza? Never. Never, never, never. The poet, though. Oh, yes, the poor poet: pity the poor bloody poet. The poet has no reserved materials, no unique modes. He has nothing but words, the same tools that the whole cursed world uses to ask the way to the nearest lavatory, or with which they patter out excuses for the clumsy betrayals and shiftless evasions of their ordinary lives; the poet has nothing but the same, self-same, words that daily in a million shapes and phrases curse, pray, abuse, flatter and mislead. The poor bloody poet can no longer say ‘ope’ for ‘open’, or “swain’ for ‘youth’, he is expected to construct new poems out of the plastic and Styrofoam garbage that litters the twentieth-century linguistic floor, to make fresh art from the used verbal condoms of social intercourse. Is it any wonder that, from time to time, we take refuge in ‘gellies’ and “ataractic” and “watchet’? Innocent words, virgin words, words uncontaminated and unviolated, the very mastery of which announces us to possess a relationship with language akin to that of the sculptor with his marble or the composer with his staves. Not that anyone is ever impressed, of course. They only moan about the ‘impenetrability’ or congratulate themselves for being hep to the ellipsis, opacity and allusion that they believe deepens and enriches the work. It’s a bastard profession, believe me. (Stephen Fry “The Hippopotamus”)

Virginia and I

virginiawoolf_ilana.simons

…turns out, we were born on the same day. January 25. I was born on the same day that this genius, this brilliant and deranged mind came into this world (many years later, of course). No pressure, huh?!

Here’s to you, Virginia, for changing the world – and to me, for trying. :)

Happy Birthday to us!

(Painting by Ilana Simons, therapist, author and literature professor)

Ismét egy év…

…Eltelt egy újabb év.

Nem értem. Hova lett? Tegnap írtam az előző évbúcsúztatót…

Ahogy öregszünk, úgy gyorsul fel az idő. Idén januárban eszméltem fel erre a fájdalmas igazságra. Talán azért idén, mert már nem hiszem az Istent, de legalábbis nem úgy, ahogy eddig. Kicsinek érzem magam, nagyon törékenynek, és végtelenül szánalomraméltónak. Ahogy téged is, aki ezt olvasod.

Visszaolvastam az előző néhány évem értékelőjét. Azt hiszem, ki kell nyomtatnom őket, hogy megmaradjanak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni a sok szépséget, ami egy év során megadatik. Lehet, hogy apró dolgokról van szó, de akkor, amikor megtörténnek, bizony sokat jelentenek számunkra.

Nem akarom hosszú lére fogni, de feltétlenül fel kell jegyeznem néhány történést. Túlzás nélkül: számomra igenis mérföldkövek.

Apuval álmodtam… és nagyon sok mindent megértettem. Sok évnek kellett eltelnie… de most már tudom, hogy a válaszokat nem akkor kapjuk, amikor feltesszük a kérdést.

Befejeztem a regényemet. Nyolc év munkája van benne, és a belső világom, a félelmeim, a vágyaim nagy része.

Egy irodalmi pályázaton a nyertesek közé választottak. Pont akkor, amikor már lemondtam az írói pályafutásról, azzal, hogy “ha a külvilágnak nem elég jó a tudásom legjava, akkor minek erőlködjek?”

Vettem a fordításért kapott pénzből egy tükörreflexes fényképezőgépet. Jövőre pedig komolyabb alapokra fogom helyezni a fotózást, ugyanis-

Beiratkoztam egy fotóiskolába. Rájöttem, hogy tanulnom kell valamit, ami ÉN vagyok, aminek örül a lelkem. Ez a döntés nagyjából egy óra leforgása alatt született meg, a beiratkozás tényére pedig csak egy nap kellett. Mert ami nekünk szól, az úgyis hamar megszólít, és nem kell sokat gondolkodni rajta…

Elengedtem egy csomó embert… köztük sajnos számomra fontos személy is volt. A kapcsolatokat érintő változások még mindig fájó pontnak számítanak, de lassan hozzá kell szoknom ehhez is…

Személyes tapasztalat alapján rájöttem, hogy egy barát nem válhat rajongóvá, és egy rajongó nem válhat baráttá…

Véget vetettem a kitárulkozásnak.

Azt hiszem, az elvárásaimat is igazítani fogom.

Év elején (valamikor márciusban) komolyabban elkezdtem tornázni. Az eredmény év végére: leadtam nagyjából 9 kilót, és sokkal erősebbnek érzem magam, gyorsabban mozgok, jobb a közérzetem. Jövő évi cél: újabb 9 kiló leadása, és álomsúlyom (illetve ideális súlyom) elérése. Úgy is mondhatnám, hogy idén szerettem meg a mozgást…

És a nem mérföldkő kategóriába tartozó apró (de nagyon értékes) csodák: Richard Marx és London (és a pingvin!), Finnország (és a család!), Horvátország (vissza! vissza!), Thomas Hardy (rokonlélek!), Szilvásvárad Katáékkal (gyönyörű!), rengeteg munka (=kimerültség, de vehettem tükörreflexest! és mi mindent tanulok a világról…), Gee-vel szorosabb lett a barátságom (nagyon örülök neki!), “Equus” Katival (felejthetetlen élmény), “Homeland” (és a nagy sokk, amit azóta sem hevertem ki)… Caramel, másodjára… szép könyvek… klassz zenék… vannak még, majd eszembe jutnak.

Hát ennyi. Egy év. Bölcsebb lettem… érzékenyebb lettem… óvatosabb lettem.

Köszönök mindent, 2013!

Rare photo

chaplin

By Douglas Fairbanks Jr:

“A very special photo for Douglas Fairbanks Jr.s birthday, born Dec. 9, 1909. This was emailed to me by one of Doug’s daughter two years ago. As far as I know, it has never been published. She wrote: “I am attaching a lovely photo that a friend sent me a few months ago.
The grandfather of the friend of my friend is the man shown in the background – I think he was a makeup man on Charlie Chaplins film. And there we have my Dad, as a dear young boy having a moustache painted on his face! How sweet is that?!!!” –
Please share – it should be seen far and wide!”

(Thanks, Gee!)

…yeah.

Dark-and-Stormy-Night-at-Point-No-Point-Lighthouse

“Like a work of art,” she repeated, looking from her canvas to the
drawing-room steps and back again. She must rest for a moment. And,
resting, looking from one to the other vaguely, the old question which
traversed the sky of the soul perpetually, the vast, the general
question which was apt to particularize itself at such moments as
these, when she released faculties that had been on the strain, stood
over her, paused over her, darkened over her. What is the meaning of
life? That was all–a simple question; one that tended to close in on
one with years. The great revelation had never come. The great
revelation perhaps never did come. Instead there were little daily
miracles, illuminations, matches struck unexpectedly in the dark;
here was one.
This, that, and the other; herself and Charles Tansley
and the breaking wave; Mrs. Ramsay bringing them together; Mrs. Ramsay
saying, “Life stand still here”; Mrs. Ramsay making of the moment
something permanent (as in another sphere Lily herself tried to
make of the moment something permanent)–this was of the nature
of a revelation. In the midst of chaos there was shape; this eternal
passing and flowing (she looked at the clouds going and the leaves
shaking) was struck into stability.
Life stand still here, Mrs. Ramsay
said. “Mrs. Ramsay! Mrs. Ramsay!” she repeated. She owed it all to her.

(Excerpt from To the lighthouse; painting by Angela Ungren, North Carolina – you can purchase prints on this link: http://www.imagekind.com/Dark-and-Stormy-Night-at-Point-No-Point-Lighthouse-art?IMID=2ef3bc25-71fc-47c7-8e00-a2808fd0941a)

Csak

Josh_portrait1

Don’t lead, don’t follow

“Believe me: It is no teaching and no instruction that I give you. On what basis should I presume to teach you? I give you news of the way in this man, but not of your own way. My path is not your path, therefore I cannot teach you. The way is within us, but not in Gods, nor in teachings, nor in laws. Within us is the way, the truth, and the life.
Woe betide those who live by way of examples! Life is not with them. If you live according to an example, you thus live the life of that example, but who should live your life if not yourself? So live yourselves.
The signposts have fallen, unblazed trails lie before us. Do not be greedy to gobble up the fruits of foreign fields. Do you not know that you yourselves are the fertile acre which bears everything that avails you?
Yet who today knows this? Who knows the way to the eternally fruitful climes of the soul? You seek the way through mere appearances, you study books and give ear to all kinds of opinion. What good is all that?
There is only one way and that is your way.
You seek the path? I warn you away from my own. It can also be the wrong way for you.
May each go his own way.
I will be no saviour, no lawgiver, no master teaching unto you. You are no longer little children.
Giving laws, wanting improvements, making things easier, has all become wrong and evil. May each one seek out his own way. The way leads to mutual love in community. Men will come to see and feel the similarity and commonality of their ways.
Laws and teachings held in common compel people to solitude, so that they may escape the pressure of undesirable contact, but solitude makes people hostile and venomous.
Therefore give people dignity and let each of them stand apart, so that each may find his own fellowship and love it.
Power stands against power, contempt against contempt, love against love. Give humanity dignity, and trust that life will find the better way.” (C.G.Jung, The Red Book: Liber Novus, cca. 1913)

“What we are now going to do, therefore, is to learn about ourselves, not according to me or to some analyst or philosopher – because if we learn about ourselves according to someone else, we learn about them, not ourselves – we are going to learn what we actually are. […]
I do not demand your faith; I am not setting myself up as an authority. I have nothing to teach you – no new philosophy, no new system, no new path to reality; there is no path to reality any more than to truth. All authority of any kind, especially in the field of thought and understanding, is the most destructive, evil thing. Leaders destroy the followers and followers destroy the leaders. You have to be your own teacher and your own disciple.” (excerpt of talks by Jiddu Krishnamurti, cca. 1963-1967)

“You’ve got no one to follow and no one will follow you… ain’t that a relief,
That everything and everyone
Must grow in opposition to resistance
And contradiction
This ain’t no time to go to sleep” (Tina Dico No time to sleep, cca. 2007)

Érdemes

…várni, türelemmel, érdemes ülni valami fölött. Pedig a modernkor nagy betegsége: a sietés. Kapkodunk. Mindent azonnal akarunk. Most azonnal, és leginkább erőfeszítés nélkül. Lefogyni? Tizenöt-húsz kilót? Ha nem fél év alatt történik, akkor inkább bele sem kezdünk, pedig ilyen gyors mértékű fogyást nem jól fogad a szervezet (és utána vissza is jönnek a kilók, ebben biztosak lehetünk). Megtanulni valamit? Mondjuk egy nyelvet? Gyorstalpalóban, relaxációs módszerekkel, turbósebességgel, hat hetes intenzív tanfolyamon, ától zéig, lehetőleg nyelvvizsgát is kérünk szépen, merthogy kell a diplomához, munkához, stb. Elsajátítani egy művészi kifejezésmódot? Mondjuk, a rajzolást, vagy a fényképezést? Hát kérem szépen, azonnal kérjük.

Egy regény megírása? Ha az ember leül, simán lekörmöl háromszáz oldalt két hónap alatt. Még olyan megmozdulásokról is hallottam, hogy bizonyos időn belül megadott karakterszámot kell begépelni, most figyeljetek: mindegy, milyen minőségben, csak legyen meg a mennyiség. Azt hiszem, ez az emberek egyik legnagyobb vétke, illetve gyengesége: sietünk. Kapkodunk. Mindenre a türelmetlenség nyomja rá a bélyegét.

Arról jutott eszembe, hogy ne akarjak leadni húsz kilót egy év alatt. Elég tíz is, bőven. A következő tíz ráér jövőre.

És ne akarjam befejezni a regényemet, csak mert lassan második éve írom át. Hiszen minden jó munkához idő kell. Nem baj, ha telnek az évek. Legfeljebb sosem lesz kész – de ha kész lesz, jobb lesz, mint ha összecsapnám.

És ne akarjak azonnal összehozni egy elbeszéléskötetet, csak mert lehet, hogy valaki segíteni tudna kiadásban. Jobban teszem, ha félreteszem a kötet alapötletét, és mondjuk egyesítem egy másik ötlettel, ami egy régebbi (több éve írt) folytatásos fanfic-em gerincét tette ki. Így születnek a jó ötletek. Megvan a második regényem alapja.

Érdemes várni.

Goodbye, Autumn of 2013

1400653_469980026452986_1756518944_o 884979_469981143119541_499933003_o 1397797_469982666452722_1493692070_o 1400774_469970889787233_314224365_o

1397793_469974789786843_383908235_o 741291_469976073120048_2003741589_o 1398414_469980019786320_319761670_o

1415297_469978406453148_1630064296_o 1421234_469971603120495_1530024130_o 1425356_469981309786191_164699843_o

775040_469972949787027_1986733231_o 1421292_469980016452987_453002015_o 904739_469982669786055_279047211_o

1398434_469980649786257_412068129_o 1465730_469981576452831_649017018_o 1402807_469978029786519_1091811258_o

Az írásról

writing1 “De te csak írjál, két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak – te csak írjál két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát, vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz, vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon, csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed – mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit ér egy vagy száz év múlva, hogy boldog, vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod! – s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jó, mert ez volt a dolgod.” (Márai Sándor Két kézzel)

“Az író ne reméljen a világtól semmit. Minden, amit a világ adhat – pénz, vagyon,elismerés, érdemrend, társadalmi kitüntetés –, visszahat munkájára, lelki egyensúlyára, műve erkölcsi erejére. Az író ne akarjon társadalmi tekintély lenni; pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben. Az írónak nem lehet semmiféle címe, sem rangja; egyetlen címe, rangja lehet csak, a neve. S egyetlen vagyona a világban, a műve. S ne gyűjtsön pénzt, sem ingó és ingatlan értéktárgyakat; szervezze meg úgy életét, hogy munkájában mentől szabadabb legyen, hogy ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, melyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, „tetszik-e”, vagy sem, amit ír – s ne törődjön vele, mi lesz munkájával életében és holta után. Az író maradjon szegény. S ha néha lapáttal szórják utána az aranyat, legyen ereje elfordulni a sikertől. S ha mohó kézzel tűznek mellére ordókat, utasítsa el félkézzel a tolakodókat. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.” (Márai Sándor Az írókról és a világról)

Welcome back colour

1401859_460327800751542_545842436_o 1399698_460293194088336_352769892_o 1399635_460293120755010_1340576859_o 741259_460294337421555_2046447161_o

1415534_460306590753663_1280840288_o 1401208_460324134085242_1498835779_o 1040252_460320654085590_474325060_o 1403740_460333014084354_1095562632_o

903872_460294334088222_1118183227_o 1396956_460313330752989_246730298_o 1398620_460303950753927_845055725_o 823386_460300867420902_1054014352_o

857949_460290994088556_476765288_o 1417791_460327030751619_1449314351_o