A hápogás nem jó szó arra, amit most csinálok… a vigyor, az elgyötört, megbabonázott, gyönyörteljes elragadtatás és a féktelen gondolatok erőszakkal való csitítgatása között már komolyan azt sem tudom, hol áll a fejem.
Őőő… *krákog*… csak nekem jut eszembe az, hogy ilyen lehet akkor, amikor……………….?
*olvad*
Négy órát aludtam… hála neki… meg Katának… ő sem jelentkezett, gondolom sok a melója és ő is alig áll a lábán… na majd ettől fel fog ébredni, garantálom.
Óvatosan kinagyítani…
Megzabálom. Ezt nem lehet überelni! Vigyorgok, mint egy elmeroggyant őrült…
Any cuter than this and my grin would remain constant for life.
More Josh Groban wallpapers (click on the links):
https://www.noondarkly.com/2012/04/14/josh-groban-401-500/
…and the pic I made it of.
Na mi lesz még?! 😀 Angélique poénból azt találta mondani a színpadon, “eh, olyan helyes vagy, hogy kedvem lenne leszedni rólad azt az övet”- hogy mit szabadított el ezzel!!! Juhúúúú!
Képek. 🙂
Imádom ezt a képet…
I love this picture!
…de más is elolvashatja természetesen.
Sóhaj. Nem tudom, hol kezdjem. Annyi minden feszíti a fejemet és a szívemet, hogy kapkodás lesz belőle, de úgyis meg fogjátok érteni. read more »
Én is idétlenkedtem egyet- ha az eredetit nem nézem, egész jó… anyu azt mondja, ne akarjam fényképszerűre, lazább vonalakkal rajzoljak… na hiszen könnyű mondani ezt egy olyannak, aki majd’ fél évszázada rajzol és fest! Haha!
I did something too- rather lame, compared- but if I don’t look at the original, it’s bearable. Mom tells me I shouldn’t try to be so exact, and use lighter lines… well, easy to say for someone who has drawn and painted for half a century haha!
Hát igen. Tud rajzolni, azt hiszem…
Yep. I guess she can draw.
“Dedicato a chi ha sempre una speranza
Davanti ad un dolore nel freddo di una stanza
Dedicato a chi cerca la sua liberta…”
Farewell
It all seemed clear to him as he was walking the path of sorrow and solitude that led to his favourite clearing; amidst all the tall trees that scraped the skies, it lay round and perfectly set to greet the rising sun. An October breeze was softly playing with his hair, and a just awaking sun was casting warm kisses upon his cold cheek. He had been walking for what seemed like forever; he had walked past monster-trees that wanted to grab his flimsy being, past invisible ghosts of the night manifest only in sound- the cracking of withered branches, the hooting of a lost wild beast, the almost inaudible whispers of a full moon, the swish of clouds that threatened to steal its pale silvery light. He had roamed the grounds of his long lost innocence, getting closer to leaving it all behind, with each step taken feeling the coldness of the fall, like the translucent veil of death, envelop him. It had been a beautiful day, the last day of his existence. He was grateful for it, and he ambled at a leisurely pace across dead leaves and future new lives under them. He believed that every death leads to a birth, and he wondered what kind of life would sprout from his passing form. He hoped to be the ending to a very noble and gracious new beginning- but looking back at his life, he doubted he would be. Nevertheless, it was decided, and he felt calm. read more »
Ezt most csak így egyszerűen muszáj.
Without any further ado… I hope I can have it here. Please let me have it. It’s a wonderful blog by the way- I had saved the image from http://justjoshgroban.blogspot.com.
2007. Június 6-a, London (Hampton Court Palace)
Koncertbeszámoló
Előzményekről is ejtessék néhány szó, mert így kerek a történet. Mármint, hogy miért vettem a nyakamba a világot, és utaztam külföldre, nem kevés anyagiak ellenében, egy sima zenei koncert kedvéért. Nem Bécsbe, ahova eddig már kétszer is vonatoztam, egyszer Tori Amos, másodszor Phil Collins miatt. (Megjegyzem, mindkét előadó, azóta, ellátogatott kis hazánkba is…) Hanem a világ egyik leglüktetőbb fővárosába, Londonba. read more »
Hogy egy helyen legyenek.
Illetve hozzáadom Lory barátnőm aláírását is.
The weather-eaten stone was warm and welcoming under her skeletal weight. She was old and tattered, staring blankly at the gravestone she was sitting on. Time had stopped short as the leafless trees wailed above her head, and the late autumn wind blew through her snow-white hair. She did not hear the wind, but she felt its cold grip on her aching skin. read more »
