Category Archives: Írások

Bárcsak

A kiállítás jóval kevesebb látogatót vonzott, mint azt Helene gondolta. A viszonylag tágas, világosan berendezett teremben nem taposták egymást a nézelődők: Helene gyászos ábrázattal szemlélte a talán kétszáz, többnyire saját korosztályába illő, görnyedt személyt, és nagyon fáradtnak érezte magát, ami vagy a kissé fullasztó levegőnek, vagy az öregek látványának volt köszönhető. Fáradt testét vissza eresztette a kényelmes székre, melyről alig néhány perce, az ünnepélyes megnyitót követően emelkedett fel. A szervezők már felszólaltak, a köszönetnyilvánítás megtörtént, és a teret bágyatag, álmosító duruzsolás töltötte be, az érdeklődők visszafogott eszmecseréje. read more »

Mégis

Az átkozott dög csak ugat. Mit ugat: vonyít. Puli, tehát a vérében van a hangoskodás, amikor úgy érzi, hogy veszélyben a területe. read more »

A tenger szava (1)

Első rész az eddigi 44-ből. Bevallom, megizzasztott a fordítás… De beismerem, élvezettel csináltam! Ráadásul úgy érzem, magyarul is jól hangzik. Változtattam itt-ott, egy-egy keveset, de alapjában véve természetesen ugyanaz. Az a történet, amit június eleje óta írok, és ami az összes eddigi általam írt darab közül a legközelebb áll hozzám, és ami talán a legjobban megközelíti azt, amit az írással szeretnék elérni. Egyszóval, szeretem, szeretem, szeretem! Nagyon. Akkor is, ha hasonló témájút írtam már. Ez sokkal mélyebb, sokkal összetettebb… sokkal ihletettebb. Szerintem. (Az angol címe “A walk by the sea”, vagyis “Séta a tengerparton” amit magyarul nem tudtam szépen átadni, ezért lett egy picikét más. És talán jobb is így. Szinte hallom, ahogy Kata vigyorog és már szóra nyitja a száját: “én megmondtam!”)

A tenger szava (1)

Az asszony a ház előtt állt és nézte a felette tornyosuló, dühöngő eget, melyen a kék minden árnyalata jelen volt, tökéletes vásznát festve egy viharos nyári délutánnak. Gyönyörködött a látványban, hunyorgó szemeivel követve a keskeny ezüstfény-csíkot, mely elválasztotta a mennyet a földtől, messze az előtte húzódó hatalmas tenger homlokánál. Tudta, a napfény azért küzd, hogy átdöfje a vaskos felhőrétegeket, de a csillámló fényszalagon kívül más fény nem volt látható. Apró madarak szelték át a végtelen kékséget, körökben haladva, mintegy megpróbálva még jobban összekeverni a varázslatos színeket az égpalettán. Mélyeket lélegzett a sótól súlyos levegőből: tüdejébe befészkelte magát az egészség, mely csakis a tengertől származhat. Érezte, hogy mellkasát feszíti a távolból hívogató, nehéz esőillat és a nyári szellő, a virágillattal megrakott. read more »

A kő

Jónéhány hónapja megvolt ez, angolul, most lefordítottam, mert picit időszerű… kis késéssel… elsősorban Katámnak, aki állandóan noszogat és buzdít és könyörög, hogy végre magyarul, magyarul, magyarul… Igenis Katám, igyekszem! Igyekszem! Aki ismer, az tudja, ki is ihlette ezt a darabot (is)… meg egy bevásárlásból hazafelé tett séta, a temető mellett, miközben a fülemben a Per te szólt…

A kő

Az időrágta kő meleg volt és hívogató az asszony csontváz-súlya alatt. Mindketten öregek voltak és kopottasak, de az utóbbi különösen, miközben meredten bámulta a sírkövet, melyen ült. Az idő helyben topogott a feje fölött jajszót eresztő, csupasz fák között. Az asszony hófehér haját késő őszi szél borzolta. Nem hallotta a szelet, de tisztán érezte hideg szorítását az érzékeny bőrén. read more »

Remény (II)

Jó régen volt, hogy ezt elkezdtem… hogy mit mikor miért kell befejezni, azt nem tudhatom, de azt igen, hogy talán most végre ennek is ideje volt. Nem túl… nem a legjobb, amit valaha írtam, de be kell járatnom magam kicsit. Nézzétek el nekem, és köszönöm a türelmet!

Remény- 2-ik rész

Előzenekarként a Dixie Chicks szórakoztatta a közönséget, és egy Alabama Cowboy Skate nevű amatőr formáció ugrabugrált magasszárú csizmát idéző korcsolyában, óriási kalapban, kivágott blúzokban. Az este az első perctől fogva hatalmas siker volt; zsibongott a közönség, méhkasként telezsongva a korábban méretesnek tűnő stadiont. read more »

A zuhanás

Nagyon fájt ezt megírni, de nagyon kellett. Fáj, mert nem tehetek róla, de érzem, hogy igaz- különben miért éreztem ugyanezt már hetekkel ezelőtt is? Csak remélem, hogy képzelgés az egész, ostoba írói kitaláció- de ha nem-

A zuhanás

Ahogyan énekelt, áhitattal hallgatták őt. Arcukat beragyogta a lemenő nap sárga fénye, kezeik egymásba kapaszkodtak, ők maguk pedig szorosan egymás mellett tömörültek, akár a parányi és jelentéktelen bárányok a pásztoruk hiányában. Soha ilyen szépet nem hallottak még, és óvatos örömkönnyek csordultak le orcáikon, ahogy hangja elérte a makulátlan szenvedély legmagasabb csúcsait. Volt, aki lehunyt pillái mögött Őt látta visszatükröződni a sötét pupillákban; mások a régen elvesztett gyermekeiket, apáikat, férjeiket és szeretőiket vélték felfedezni szemei tükrében, és sírva a boldogságtól kinyújtották kezeiket, hogy ismét találkozhassanak elveszettnek hitt szeretteikkel. read more »

Alla luce del sole (VII.)

Álmokból születtünk, egész életünk álmok tarka szőttese. Sok színű fonálból szövődik, mint a mese…

~~~

A csendben karcolva érték egymást a féltett és rettegett szó-vázak; nem mondhatták ki őket, nem lehetett- de talán szavak nélkül mindig is könnyebb volt egyik embernek megérteni a másikat. Súlyos parfüm- és cigarettafüst terjengett a liftben; az érzék-csábítók alatt megtörten ült a nő, és bizonytalanság vette körül a férfit. Josh nézte a nő selymes, hosszú haját, ami körülölelte a vékony, törékeny vállakat. A csend leple alatt fájdalmasan hatott rá minden egyes lélegzetvétel, mellyel közelebb kerültek az elkerülhetetlenhez. Szerette volna, ha nem így alakulnak az események, de élete végéig bánta volna, ha nem a szívére hallgat aznap este a csillagos ég alatt. read more »

Kezek násza

Kata látta helyettem is- az élet írta, nem én- csak remélem, valamelyest sikerül visszaadnom a pillanat varázsát.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sötétedni kezdett a kinti világ, midőn a vonat monoton kattogása félálomba ringatta a fiatal férfit. A fülkét áporodott emberszag és fáradt gondolatok töltötték be. Hazafelé vitte a vonat a férfit, hosszú, felszínesen pezsdítő és egyben gyötrelmes esték sorozatát követően, melyek során lényegtelen emberekkel találkozott, lényegtelen eszmecseréket folytatva velük lényegtelen témákról. Fáradt volt, most érezte csak, mennyire. Résnyire nyitott szemei a külvilág száguldó árnyait követték, a fák girbegurba, fenyegető karjait, a sekély dombvidéket, a kietlen szeméttelepeket és szegényes portákat. Komor hangulatát csak fokozta a tudat, hogy mellette ül az egyetlen személy, akihez valaha gyengéd érzelmek fűzték, és ő legalább annyira távol van most tőle, mint egy másik galaxis. Ő is szótlanul tespedt el az ülésen, és a mellkasán összefonta a karjait. Combját oda-odazötykölte a vonat a másik férfiéhoz. Farmeranyag ért farmeranyaghoz; némán, finoman súrolták egymást a szövetszálak, és az érintkezés finom, észrevétlen hullámokat bocsátott a levegőbe. read more »

Alla luce del sole (VI.)

“Érzem, sírni volna most jó…”

VI.

-Most már áruld el, kivel randizol –állt meg Tim az ajtóban. A busz alig engedett be fényt, de Josh így szerette: a félhomály nyugtatóan hatott rá a sok fellépés után, ahol fények világítottak a szemébe. Éppen felvette a pulóverét és megigazította az alatta lévő inget. Bizonytalanul nézett a tükörbe; válaszolni akart Tim-nek, de mit mondhatott volna? Egy nyomorékkal? Hiába is mondaná, mennyire klassz nő… és azt is bizonygathatná napestig, hogy nem randiról van szó. A legtöbb ember szemében a fogyatékos személyekre aggatott címke oly nagy, hogy semmi más nem látszik ki belőlük. Josh nem érezte felkészültnek magát, hogy egy korlátolt, érzéketlen fickóval eszmecserét folytasson Anne-ről, így hát megfordult, ránézett, és a könnyű utat választotta. read more »

Alla luce del sole (V.)

Nagyon, de nagyon szeretem őket…

V.

-Annie, kész vagy?

Janice elrendezte a blúzát, majd ellenőrizte a sminkjét a tükörben. Végtére is, első sorban fog ülni, ki kell néznie valahogy, nehogy felvétel készüljön, és utólag szégyenkeznie kelljen… Az apja külön kérésére az a döntés született (Anne akarata ellenére), hogy Janice elkíséri nagynénjét a Denver-i előadásra. Anne két napig érzelmi roncsként élt a szállodában, és sem Janice, sem Helen rábeszélésére nem volt hajlandó ennivalót venni magához. Fenyegetőztek, kérlelték, zsarolták, hogy ha nem eszik, bevitetik a pszichiátriára- semmi sem használt. Anne szomorúan nézett maga elé, és a legdurvább szavakra, a leghangosabb kiabálásra sem reagált; miután az utat Dallas-ból Colorado államba is teljes szótlanságban tette meg, Janice telefonált az apjának. read more »

Alla luce del sole (IV.)

Bele fogok dögleni, bele én. Dicső és szépséges, katartikus halál lesz!

IV.

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Anne a haját fésülte, jobban mondva tépte, összeszorított szájjal, gombóccal a torkában. Ha csak eszébe jutott, hogy Joshua látta őt, amint- a puszta gondolatra a szép emlékből groteszk, szánalmas cirkuszi mutatvány lett, melyet soha nem lesz képes kiverni a fejéből. Szíve haragosan dobogott, a kitépett hajszálak pedig sötéten tekeregtek a szemetes mellett. Anne könnyes szemekkel dobta a padlóra a fésűt. Semmi mást nem kért az élettől, csak azt, hogy láthassa Joshua-t, ő maga pedig láthatatlan lehessen. Miért kellett megtörténnie? Miért pont oda ment aznap délután? read more »

Alla luce del sole (III.)

(Régebben láttam egy ilyen versenyt… a szívem szakadt bele a látványba. Olyan sokat tanulhatnánk azoktól, akik hátrányos helyzetben is képesek kifejezni önmagukat…)

III.

Anne ébren feküdt az ágyban, fülében a másodpercmutató jelezte az idő múlását. Csigalassúsággal teltek a percek, és minden tik-tak egy újabb gondolatot szült. Anne fáradt volt, de képtelen elaludni; még nagyon sok órának el kellett telnie az esti koncertig, és utána két teljes napig nem is láthatja Joshua-t. A puszta gondolatra rettegés kerítette hatalmába: csak akkor érezte teljes embernek magát, ha hallhatta a férfit. És ettől még jobban megrémült. Mi lesz, ha vége lesz? Mihez fog akkor kezdeni? Nem érezte, hogy bármi is éltetné őt azután. Nem tudta ellátni magát, csak hatalmas erőfeszítések árán; Helen, a képzett ápolónő, aki mindenhova elkísérte őt, szinte vele élt, Helen, a nélkülözhetetlen, el fog utazni, két teljes évre. Egy embert beengedni a privát szférájába keserves élmény volt Anne számára, aki családja elvesztését követően nem mert senkivel sem bizalmas kapcsolatba kerülni. Érezte, nem lenne képes még egyszer végigcsinálni. Férfiakról pedig szó sem lehetett… kegyetlenség lenne bárkit is maga mellé láncolnia, és önmagát tenné ki a világ legfájdalmasabb érzésének, ha hagyná, hogy csupán egy kis ideig legyen boldog valakivel. Amellett meg ezidáig senki sem bukkant fel az életében, aki pótolhatta volna Matt hiányát. read more »

Alla luce del sole (II.)

(Egyre jobban fáj ez a sztori, de ha beledöglök is, ki kell írnom magamból…)

II.

Anne kívül-belül didergett, ha felemelte pillantását a mega-komplexumra. Barátságtalan és hideg, szürke ipari arcával a houstoni Reliant Arena teljesen távol állt attól a képtől, melyet a nő dédelgetett, ha Joshua-ra gondolt. Nem volt mit tenni: ha itt lép fel, akkor itt lép fel.

-Nahát, ezt mind megtölti ez a csodafiú? –kérdezte Janice. Lassan tolta a nagynénjét, és Anne orrát csiklandozta a fiatal lány túlzottan édeskés parfümje. Ő maga a savanykás illatokat kedvelte, de Matt halála óta nem használt semmit.

-Megtölt ő nagyobb stadionokat is –mosolygott elnézően, összehúzva magán a kardigánt. –A hangja betöltene egy ennél sokkal hatalmasabb teret is. Egyszer hallanod kell élőben…

-Fogom is, majd. Egyszer –tette hozzá Janice egykedvűen. Nem értette, hogyan szerethet a nagynénje egy ilyen nyávogi alakot, egy „popera” jelenséget. A hideg is kirázta a hangjától; a My chemical romance volt számára a minden, és minden más zenét fumigált, mint a legnagyobb szakértő. –Mikor jöjjünk érted?

-Majd csörgök… szerintem 11 után. Nálam lesz a mobil.

-Rendicsek, Anne –hajolt le Janice a nőhöz. Lágy puszit nyomott a sápadt arcra, és fiatalos mosolyától Anne-nek egy pillanatra felragyogott a lelke. Megsimogatta a lány hamvas orcáját, és a furcsa, hol bohókás, hol mogorva lány iránti szeretete röpke ideig elfeledtette vele az élet borzalmait.

-Jó bulizást Mike-kal! Érezzétek jól magatokat! –kiáltotta Janice után, aki mosolyogva integetett, majd villámgyorsan eltűnt. Anne sóvárogva nézett utána; lehunyta a szemeit, és felidézte, milyen volt, amikor még tudott szaladni, amikor egy szempillantás alatt felpattant egy villamosra, amikor át tudott sietni a zebrán, és a hosszú haját lengette a szél. Az emlékek fájdalmasan hasítottak belé, pedig hét éve már, hét hosszú éve… megborzongott a koraesti szél hidegében, és lassan a mozgássérültek bejáratához kormányozta a kocsit. read more »

Alla luce del sole

(szóval ez lett volna az egyrészes, de mégsem egyrészes lesz, úgy tűnik)

I.

-Fáradt vagy?

-Egy kicsit. Nem baj. Már csak… húsz koncert. Fejen állva is kibírom- vigyorgott a fiatal férfi, ingét begombolva. Tim bólintott, és magára hagyta az énekest az utolsó percekre, mint általában. Josh-nak szükségesek voltak ezek a percek. Nem imádkozott, nem fohászkodott semmilyen látható vagy láthatatlan hatalomhoz, de szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy a belőle szerteáradó gondolatokat, energiákat összegyűjtse, és később átadhassa a közönségnek. Lélektelenül nem tudott énekelni, és nem is akart.

A rakoncátlan hajat megfésülni fölösleges lett volna, így csak beletúrt a kezével. Nadrág, ing rendben, minden más rendben, torka várakozó állapotban, szíve hangosan dobog, mint általában. Austin, Texas, egyik kedvenc városa. Nem létezik még egy olyan tisztaszívű, őszinte, az örömöt és bánatot ilyen lelkendezve felvállaló nép, mint a texasiak. Még akkor is vele énekeltek, ha a legtöbbjüknek a hang felénél levegőt kellett venniük. Hálájuk minden alkalommal meghatotta a férfit, aki most is türelmetlenül várta, hogy átadhassa magát nekik.

-Harminc másodperc, Josh.

-Megyek, Tim.

Mély levegő, hunyorít, kontaktlencse a helyén, ing begombolva, oké. Rajta. read more »

Remény (I. rész)

A férfi fáradtan és egykedvűen ült le az öltözőben, amit kizárólag neki tartottak fent. Hogyisne, méghogy másokkal öltözzön át. A világ egyik legsikeresebb, és saját területének legelismertebb sportolója lévén, lehettek efféle aprócska kívánságai: saját öltöző, privát repülőgép, hatszámjegyű fizetség. Természetesen dollárban. Szükség is lesz minden centre, miután drágalátos felesége gyermektartás ürügye alatt szinte mindenét kizsarolta belőle. Nem kérte, kizsarolta. A hónapok óta tartó, kimondott és kimondatlan szemrehányásokkal, elítélő megjegyzésekkel a férje sportkarrierjével járó örökös fellépésekre, az ezekkel járó távolmaradásokra. Igen, Jevgenyij tudta, hogy keveset volt otthon. De tudta ezt Mása is, méghozzá már akkor, amikor találkoztak; ennek ellenére vállalta a házasságot, a gyermeket, mindent.

Kezébe temette fejét, ujjaival igyekezett megszűntetni az egyre erősödő fájdalmat, mely egy idő óta zavaró gyakorisággal kezdett jelentkezni. Sűrűn járt masszőrhöz, naponta vigyázott a testi-lelki erőnlétére, természetesen Mishin felügyelete alatt. A néhány hete meghozott közös döntés alapján már csak néhány hete maradt arra, hogy összeszedje magát. Néhány hét, és a világ megtudja, hogy Jevgenyij Pljusenko, olimpiai bajnok, elvált férfi, visszatér a műkorcsolya amatőr világába. read more »

Az utolsó előadás

végre megírtam, már kezdtem beleboldondulni
nem és nem akartak jönni a szavak
a befejezés sem
túl véges volt
ma megszületett a megfelelő befejezés
végre

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csupa vidám, kedves arcú ember ült a St Moritz tó közvetlen szomszédságában felépített kis kávézóban. Az asztalok mind a tóra néztek; a friss, nyári szellő kacéran simogatta az élettől duzzadó arcokat, és töltötte meg az egészséges tüdőket. Mindenki kávét, teát, frissítőket fogyasztott, és a teret harsány, derűs csevegés töltötte be.
A lány kapkodva, de nevetgélve szedte össze az üres tányérokat, csészéket. A vendégek segítettek neki, ő pedig kacsintással köszönte meg. Csípőjén lágyan libbent a könnyű szoknya, karcsú testére finom selyemblúz simult. Gyorsan szaladgált az asztalok között, felvéve az új rendeléseket, elfogadva a nagylelkű borravalót, amit a kuncsaftok nem sajnáltak a ragyogó szemű, gazella-szökellésű pincérnőtől.
Miután úgy érezte, nagyjából öt percnyi szusszanást megengedhet magának, jóleső fáradtsággal a testében nekidőlt egy girbe-gurba, koronájától megfosztott fatörzsnek. Elnézte a tó vakító kékségű, időnként fodrokkal díszített tökörfelületét, a fölötte repkedő madarakat, a szél-sóhajokat, amiket a víz küldött a vendégek felé. Milyen csodálatos itt az élet, gondolta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is máshol tartózkodott volna; a boldogság minden porcikáját feltöltötte derűlátással, és lábai energiától fűtve mozogtak és mozgatták őt magát is. Hiába akart pihenni, a lábai nem hagyták; vitték őt tovább, az új vendégek felé, a pulthoz, labirintus-útvonalon küldték őt előre. read more »

Fiction of the 20th century women writers in Canada

My friend Gitta (check her site dedicated to Anne, http://www.greengables.hu) reminded me that in two days’ time it will be Lucy-Maud Montgomery’s birthday; she gave us Anne of Green Gables among other things, which is one of my favourite novels ever, so I thought I would dig up my old final exam papers I had to compile in university, and below is what I found to be relevant.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

In order to understand the 20th century women writers, a journey into the past in essential. The presence of the Canadian lady has always been felt in literary life. Frances Brooke and Rosanna Leprohon wrote French-English romances in Québéc; Pauline Johnson and Isabella Valancy Crawford depicted their Indian experiences in their poetry; and Susannah Moodie’s and Sara Jeannette Duncan’s novels were the Canadian response to American presence. read more »

Jelenés

Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jelenés

Ma megláttam őt a metrón. read more »

A mégis tánca

Néztem ma a Megatáncot. Gyönyörűek voltak a fiatal táncosok, varázslatos világba kalauzoltak, amit egyáltalán nem ismerek, mégis rég feledett ismerősként hiányzik.
Egy fiú és egy lány megrendelt és megrendezett földöntúli nászát képtelen vagyok kiverni most a fejemből; még a hibáik is szépek voltak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A mégis tánca

A lány bizalmatlansága éles késként hasította át a kettejük közti végtelent. A fiú tétován, ám gyakorlatlan és durva mozdulattal nyúlt a törékeny kéz felé, mely reszketve húzódott el tőle. Karcsú, sajgó test görnyedt össze a padon, hosszú tincsek mögött rejtőzködtek az elsírt festéktől maszatos szemek. read more »

Nothing changes

Gregory House… one of the most intriguing TV show characters, played by the amazing Hugh Laurie. He inspired me more than once. This was my first fanfic on the subject.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Nothing changes

He sat in the gloominess of his floodlit parlour, sipping hot coffee, wondering at the irony of the word, given his own circumstances. The last time anyone sat and talked to him in the room was on Christmas Eve. Wilson had come over to keep him company, out of sheer pity, or maybe because of his own emotional problems. Well, that’s what friends are for. In need, indeed. Rain was pouring down on the annoyingly clean windowpanes. Sally came regularly, every week, or fortnight, depending on his mood. Sometimes he just didn’t care, he let the dirt grow over him, like tendrils of memory, pulling him down, pulling him back into the past. But most often he liked law and order persisting in his home. Unless he had to do something about it. Then he just limped to his mistress, the white-lipped, cooing microwave, and exerted scorching coffee out of her. read more »