Category Archives: Írások

Bárcsak

A kiállítás jóval kevesebb látogatót vonzott, mint azt Helene gondolta. A viszonylag tágas, világosan berendezett teremben nem taposták egymást a nézelődők: Helene gyászos ábrázattal szemlélte a talán kétszáz, többnyire saját korosztályába illő, görnyedt személyt, és nagyon fáradtnak érezte magát, ami vagy a kissé fullasztó levegőnek, vagy az öregek látványának volt köszönhető. Fáradt testét vissza eresztette a kényelmes székre, melyről alig néhány perce, az ünnepélyes megnyitót követően emelkedett fel. A szervezők már felszólaltak, a köszönetnyilvánítás megtörtént, és a teret bágyatag, álmosító duruzsolás töltötte be, az érdeklődők visszafogott eszmecseréje. read more »

Mégis

Az átkozott dög csak ugat. Mit ugat: vonyít. Puli, tehát a vérében van a hangoskodás, amikor úgy érzi, hogy veszélyben a területe. read more »

Kezek násza

Kata látta helyettem is- az élet írta, nem én- csak remélem, valamelyest sikerül visszaadnom a pillanat varázsát.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sötétedni kezdett a kinti világ, midőn a vonat monoton kattogása félálomba ringatta a fiatal férfit. A fülkét áporodott emberszag és fáradt gondolatok töltötték be. Hazafelé vitte a vonat a férfit, hosszú, felszínesen pezsdítő és egyben gyötrelmes esték sorozatát követően, melyek során lényegtelen emberekkel találkozott, lényegtelen eszmecseréket folytatva velük lényegtelen témákról. Fáradt volt, most érezte csak, mennyire. Résnyire nyitott szemei a külvilág száguldó árnyait követték, a fák girbegurba, fenyegető karjait, a sekély dombvidéket, a kietlen szeméttelepeket és szegényes portákat. Komor hangulatát csak fokozta a tudat, hogy mellette ül az egyetlen személy, akihez valaha gyengéd érzelmek fűzték, és ő legalább annyira távol van most tőle, mint egy másik galaxis. Ő is szótlanul tespedt el az ülésen, és a mellkasán összefonta a karjait. Combját oda-odazötykölte a vonat a másik férfiéhoz. Farmeranyag ért farmeranyaghoz; némán, finoman súrolták egymást a szövetszálak, és az érintkezés finom, észrevétlen hullámokat bocsátott a levegőbe. read more »

Az utolsó előadás

végre megírtam, már kezdtem beleboldondulni
nem és nem akartak jönni a szavak
a befejezés sem
túl véges volt
ma megszületett a megfelelő befejezés
végre

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csupa vidám, kedves arcú ember ült a St Moritz tó közvetlen szomszédságában felépített kis kávézóban. Az asztalok mind a tóra néztek; a friss, nyári szellő kacéran simogatta az élettől duzzadó arcokat, és töltötte meg az egészséges tüdőket. Mindenki kávét, teát, frissítőket fogyasztott, és a teret harsány, derűs csevegés töltötte be.
A lány kapkodva, de nevetgélve szedte össze az üres tányérokat, csészéket. A vendégek segítettek neki, ő pedig kacsintással köszönte meg. Csípőjén lágyan libbent a könnyű szoknya, karcsú testére finom selyemblúz simult. Gyorsan szaladgált az asztalok között, felvéve az új rendeléseket, elfogadva a nagylelkű borravalót, amit a kuncsaftok nem sajnáltak a ragyogó szemű, gazella-szökellésű pincérnőtől.
Miután úgy érezte, nagyjából öt percnyi szusszanást megengedhet magának, jóleső fáradtsággal a testében nekidőlt egy girbe-gurba, koronájától megfosztott fatörzsnek. Elnézte a tó vakító kékségű, időnként fodrokkal díszített tökörfelületét, a fölötte repkedő madarakat, a szél-sóhajokat, amiket a víz küldött a vendégek felé. Milyen csodálatos itt az élet, gondolta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is máshol tartózkodott volna; a boldogság minden porcikáját feltöltötte derűlátással, és lábai energiától fűtve mozogtak és mozgatták őt magát is. Hiába akart pihenni, a lábai nem hagyták; vitték őt tovább, az új vendégek felé, a pulthoz, labirintus-útvonalon küldték őt előre. read more »

Fiction of the 20th century women writers in Canada

My friend Gitta (check her site dedicated to Anne, http://www.greengables.hu) reminded me that in two days’ time it will be Lucy-Maud Montgomery’s birthday; she gave us Anne of Green Gables among other things, which is one of my favourite novels ever, so I thought I would dig up my old final exam papers I had to compile in university, and below is what I found to be relevant.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

In order to understand the 20th century women writers, a journey into the past in essential. The presence of the Canadian lady has always been felt in literary life. Frances Brooke and Rosanna Leprohon wrote French-English romances in Québéc; Pauline Johnson and Isabella Valancy Crawford depicted their Indian experiences in their poetry; and Susannah Moodie’s and Sara Jeannette Duncan’s novels were the Canadian response to American presence. read more »

Jelenés

Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jelenés

Ma megláttam őt a metrón. read more »

A mégis tánca

Néztem ma a Megatáncot. Gyönyörűek voltak a fiatal táncosok, varázslatos világba kalauzoltak, amit egyáltalán nem ismerek, mégis rég feledett ismerősként hiányzik.
Egy fiú és egy lány megrendelt és megrendezett földöntúli nászát képtelen vagyok kiverni most a fejemből; még a hibáik is szépek voltak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A mégis tánca

A lány bizalmatlansága éles késként hasította át a kettejük közti végtelent. A fiú tétován, ám gyakorlatlan és durva mozdulattal nyúlt a törékeny kéz felé, mely reszketve húzódott el tőle. Karcsú, sajgó test görnyedt össze a padon, hosszú tincsek mögött rejtőzködtek az elsírt festéktől maszatos szemek. read more »

Nothing changes

Gregory House… one of the most intriguing TV show characters, played by the amazing Hugh Laurie. He inspired me more than once. This was my first fanfic on the subject.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Nothing changes

He sat in the gloominess of his floodlit parlour, sipping hot coffee, wondering at the irony of the word, given his own circumstances. The last time anyone sat and talked to him in the room was on Christmas Eve. Wilson had come over to keep him company, out of sheer pity, or maybe because of his own emotional problems. Well, that’s what friends are for. In need, indeed. Rain was pouring down on the annoyingly clean windowpanes. Sally came regularly, every week, or fortnight, depending on his mood. Sometimes he just didn’t care, he let the dirt grow over him, like tendrils of memory, pulling him down, pulling him back into the past. But most often he liked law and order persisting in his home. Unless he had to do something about it. Then he just limped to his mistress, the white-lipped, cooing microwave, and exerted scorching coffee out of her. read more »

Until the end of time

I wrote this a loooong time ago. In university. I still love it…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Oh does he know does he? How can anyone be so cute? Anyway he can’t help it, he was born this way.

She was contemplating his face again. She could not take her eyes off his lovely face. Her feeling ridiculous did not help at all. Not even his looking up and seeing her stare. She felt her cheek turn red, but her fingers moved carelessly on the sheet, shaping a rather badly drawn female body. She wished. Wished that she was more talkative with those whom she liked. If only she had said hello to him afterwards, and not shy away from him, the embarrassment of both would have disappeared. Of course, cursing herself was no remedy. It was marred, the whole affair. read more »

Ars poetica

Ars poetica

Írni, ez minden vágyam. A betűk márványából kifaragni a szavakat, a valóság színeiből mondatszivárványt festeni. Addig cserélgetni ezeket a girbe-gurba álombákom-darabkákat, amíg a fejemben megszületett gondolat ízét megérzi a papír. Meglehet, ostoba dolog vágyakozni a nem megfogható után, ha soha nem lehet az enyém; de csupán azzal együtt élni, mit a mindennapoknak nevezünk, számomra egyenlő lenne egy szürke sivatagban tett végtelen sétával. Michelangelo addig nézte a márványtömböt, amíg meglátta benne a meztelen, sebezhető kőembert. Szavakat forgatni a fejemben, nyitott szemmel járni és minden ruhadarabra, hangfoszlányra, vagy arckifejezésre született zakatoló gondolatot szóruhába öltöztetni- ez minden vágyam. read more »

Bűn

Annyi mindenről szeretnék írni, azt sem tudom, mivel kezdjem… fontos-e, mi lesz a témája az első bejegyzésemnek? Talán… talán nem.
A napokban pötyögtem be valamit. Jót tett a lelkemnek… én menthetetlen vagyok, jól tudom. 🙂 Íme.

Bűn

A férfi zihálva rontott be a templom kapuján. Fejében dübörögtek a gondolatok, sikoltoztak az ellenérvek. Mióta nem járt már szent helyen… Az öreg boltos szemében lapuló páni félelem mélységesen felkavarta; Michael fátyolos tekintete előtt, mely egy rejtett zugot keresett, ahol megbújhatna, még most is vádlón tekintett rá a ráncos arc. read more »